Esetmegbeszélés

Esetmegbeszélés

Egyáltalán nem tudom miről fog szólni ez a találkozó, halvány elképzelésem van csak – lehetséges, hogy megint szakemberek tartanak előadást, s látnak el számtalan elméleti tanácsokkal-, de semmi konkrét. Nem kérdeztem meg a nevelőszülői tanácsadót sem, nem foglalkoztatott igazán a kérdés. De mindenképpen el akartam menni egy ilyen alkalomra, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit találtak ki, ami könnyítheti a mindennapi életünket. Az időpont nagyon jó, kapcsolattartási napon van és a helyszín is ugyanott, a körülmények nekem kedveznek, nem kell semmit mondó csavargással töltenem az időt, amíg a gyerekeimre várakozok.

Az új épületbe leszünk, a M***i utcába, még minden a feje tetején áll az átalakítási munkálatok miatt. Sok dolog lesz még a hatalmas családi házzal, a kellemes kerttel a belváros csendes zugában, most veszi fel funkcionálisan az arculatát. A lakószintet a mesterek átépítik, ezért most mindenki az alagsorban szorul, ami meglehetősen tágas, világos és meleg. Gyermekeink hatalmas, szőnyeggel borított szobában várakoznak a látogatásukra érkező szüleikre. Mi, a nevelőik, aki az esetmegbeszélésen részt veszünk egy kisebb előtérben kapunk helyet. Dalma, az esetmegbeszélést vezető kollégánk, mentegetőzik a kényelmetlenség miatt, mindannyian elfogadóan mosolygunk, bólogatunk és hangot adunk megértésünknek, nem is kellett volna szót említeni emiatt, még akkor, sem ha nem egyszer félbe lesz szakítva megbeszélésünk, az érkező vagy távozó szülők miatt. Az örömünk közös, Egyesületünk gyarapodik és szükség van az új épületekre, nagyobb térre.

Kezdetét veszi az esetmegbeszélés, egymást követve bemutatkozunk és röviden vázoljuk az eddigi életünket az egyesületnél. A feladat nehéz része a RÖVIDEN vázolni. Mindenki igyekszik a gyermekeit bemutatni, érkezésüktől, jellemükön keresztül minden információt szeretne megosztani anyatársaival, büszkeségtől ragyogó szemekkel mesélik a sok jó, pozitív élményt, s emellett a kevésbé jókról vagy a rosszról is említést tesznek, olykor az elbizonytalanító, nehéz döntéseket kívánó helyzetekről véleményt kérnek a társaságtól.

Kényes témát, témákat érintünk, de ez az, ami mindenkit foglalkoztat. S előbb-utóbb minden nevelőcsalád életében szembesülni kell a kérdéssel:

- örökbefogadás

- visszagondozás

Az eddig jól elrejtett érzelmek felkavarodnak, elhatalmasodnak, kitörésük, pedig elsöprő vihart eredményez, senki nem tud objektív maradni. A családokhoz kerülő gyerekek beleolvadnak a befogadók életébe, húsába, vérébe és viszonzást talál a befogadottak részéről is. Egy egységgé kovácsolódnak, igazi kötelék alakul ki a családtagok között, a vérségi kötelékeken túlmenő, ezeket túlszárnyaló kapocs. S ezt a sokévnyi, nehéz munkával, közös erőfeszítéssel felépített kapcsolatot kell áthelyezni egy új, jobb jövőt ígérő életbe, egy másik családba. Mert az a CÉL, hogy gyermekeink „igazi, teljes családba” éljenek! Egy ember 50 évesen is gyerek, ha élnek a szülei, s hozzájuk bármikor visszamehet, biztos pont az életükben. Nem szakad meg a gondoskodó, törődő kapcsolat 18 éves korban, amikor már nincs „kapacitás” a tovább nevelésre, utógondozásra. Nagyon fontos, hogy ne csak a rövidke kisgyermek kort kísérjük gondoskodó, biztonságot, szeretetet adó figyelemmel. Hanem, az éppen csak nagykorúvá, felnőtté váló gyerekeknek is biztosítani tudjuk az óvó, védelmező családi gondoskodást. Nem tűnhetünk el az életükből, mintha soha nem is lettünk volna, kilökve őket a zord világba, mint szárnyaszegett madárkát a fatövében sorsára hagyva.

Erősjellemű, fegyelmezett, határozott anyák, most indulattó kipirult arccal és a fájdalom könnyeitől csillogó szemekkel beszélnek, minden szavukból süt a kín, s hangjukat kissé megemelve sorolják érveiket, szinte vádolják egymást, pedig szívük ugyanattól a szenvedéstől facsarodik. Tudják, az ő gyermekeik nem kerülnek az utcára nagykorúságukat betöltve, mikor már gondozásukra az állam nem ad támogatást. És azt is tudják, hogy a csecsemőként hozzájuk került sok-sok éve nevelt gyermekük, akik már egy hús, egy vér, egy szív, nem lesz egy másik családtagja, mert ők lesznek az örökbefogadóik.

Dalma, nyugodtabb vizekre tereli a témát, felvetve a nagy vihart kavart probléma megoldását: ki, miben, hogyan látja. Látom őt is mélyen érinti a kollégái érzelmi vihara, s milyen hatalmas súllyal ül a vállára a fajdalom. Nem könnyű feladat koordinálni a szinte családtagoknak számító csapatot. Az egyik anyatársunk ragadja magához a szót, és érdekes elképzeléssel áll elő: „Nem szabadna másfélévnél tovább hagyni a gyerekeket ebben a bizonytalanságban. Ennyi idő alatt, akit nem lehet örökbe adni, vagy visszanevelni, annak a nevelőcsaládnál kell felnőnie. Nem kell még több törést okozni a gyerekek életébe. Az utógondozás témáját pedig sokkal körültekintőbben kellene megoldani. Senki ne kerüljön az utcára, csak azért mert betöltötte a nagykorúságát. Attól, hogy valaki felnőttnek számít az életkora miatt, még nincs tapasztalata, nem tudja mi az élet, s milyen buktatói vannak. Nincs otthon a feje felett, nincs anyagi biztonsága, nincs semmi, csak az emlékei, amit a velünk töltött évek alatt kapott.” Az elhangzottak után mély csend támad, de a következő pillanatban már egymás szájából ragadtuk ki a szót és kisebb káosz lett úrrá az előtérben. Mindenki a gyerekek érdekeit, érzelmeit, a vérszerinti családoknál hirtelen változó életkörülményeket, a nevelőcsaládok helyzetét vonultatta fel a palettán. Érvek, indokok, lehetőségek s mindezekre a cáfolatok. A téma végére mégis pont került: ebben a kérdésben nincs egyértelmű válasz, személyre szabottan lehet csak döntést hozni. De ki lesz az, akinek ezt el kell bírálni, akinek fel kell vállalnia, hogy értékrendet állítson fel? Egy kérdésben mindenki egyet értett: az örökbe fogadható gyerekeket a legrövidebb úton kell örökbe adni, nem hónapokat, éveket elodázni. Mert minden gyermeknek joga van szerető, gondoskodó családba élni, felnőni. Ebből adódott a következő kérdés: hogy fog eljutni az illetékes törvényhozók elé a megoldásra váró probléma? Dalma, megjegyezte, erről már ők is sokat tanakodtak és a legjobb, legegyszerűbb megoldásnak egy könyv megírását, kiadását látták, - amit idővel meg lehet filmesíteni,- s ez által megmozgatni nem csak a törvényhozókat, hanem a rájuk hatást gyakorolható közvéleményt is.

Számtalan szívet szaggató, és még több szívet melengető történetet hallottam ezen az esetmegbeszélésen. Jó volt úgy megbeszélni felmerülő gondokat, hogy több ember objektív véleményét lehetett kikérni, hallani. Könnyebb így egy – egy aktuális problémát megoldani. Mert ami nekem jelenleg hatalmas gondot okoz, az másnak már megoldott apró kis buktató csupán, s a tanácsa, véleménye sokat segít a döntésem meghozatalában. Nem negatív kritikát zúdítanak a nyakamba, hanem a saját tapasztalatukból tanulhatok. Könnyebb egy olyan úton járni, amit mások kitapostak előttem és a kudarcaikat is őszintén megosztják velem. Várom a következő alkalmat, hiszen rengeteg tanulságos történettel leszek gazdagabb, s mindez könnyít az életünkön. Nem érzem magam egyedül a problémáimmal!

ha kopogtat a végrehajtó

azt hittem, hogy nekünk sikerül elkerülni a gazdasági válság okozta mélyrepülést és mi kivételek leszünk, és nem úszik el az otthonunk, mint megannyi magyarnak Magyarországon. nem jól hittem, vagy nem a megfelelőben hittem, vagy nem is tudom mit hittem, vagy nem is kellett volna hinnem? azt viszont tudom, hogy reményeimet, mindig az éppen aktuálisan kormányon levő pártba helyeztem és vártam, hogy munkahelyeket teremtsenek, megélhetést biztosítva a dolgozni akaróknak, garantáltan kifizetett fizetéseket, stabil életet, biztonságot teremtve minden polgárnak. már nem látom a kiutat, sem a remény, sem a hit segítségével. eddig sikerült valahogy ellavíroznom, hogy ne essek a szakadékba, magammal rántva az egész családomat, de most minket is elért a vég! tavaly szeptemberben - az amúgy védett korú- anyukám is elveszítette a munkahelyét, s ezzel bezárult a kör, hiszen a munkaszerződésemet a kicsik  érkezése után félévvel felbontotta az önkormányzat, mondván nincs "státusz", nincs hely, igaz azóta, hogy államilag elrendelt létszám stop van a közalkalmazotti szférában, több mint 20 főt alkalmaztak. csak nekem nem volt hely, kellett egy- két év mire felfogtam, mert többször mentem állást kérni, állásért könyörögni. minden alkalommal biztató választ kaptam, s ígéretet: amint lesz valami, azonnal szólunk. én balga, el is hittem, s mi több ezekre az ígéretekre alapoztam, s vártam a beígért hívásokat, szorgalmasan postáztam az önéletrajzokat. de volt pofájuk felhívni, hogy ingyen rajzoljak meg plakátokat, hol az önkormányzatnak, hol az iskoláknak, egyházközösségeknek, stb. elfogyott a türelmem és nem rajzoltam többet, "nincs időm" dumával indokolva az elutasítást. segítsek ebben, majd abban, de fizetni senki sem tud, sőt, ha alkalmazottat vesznek fel, tuti, hogy nem az én nevem fog az eszükbe jutni. ebből a fajta jótékonykodásból elegem lett, mert a számláinkat, hiteltartozást fizetni kell és az így nem megy. szomorúan könyveltem el, hogy naiv vagyok, hiszek mindenki szavában, s fel sem merül bennem, hogy szándékosan félrevezetnek, becsapnak.

a múlt hónapban kétségbe esve mentem segítséget kérni -azoktól, akiknek sokszor segítettem-, mert kaptam egy levelet, hogy jön a végrehajtó és árverésre kerül az otthonom. hivatalos szervek vezető beosztású alkalmazottai művi sajnálkozással csodálkoztak rá a szorult és kétségbeejtő helyzetemre, de segíteni nem tudnak, sőt még csak azt sem tudják, merre induljak, hogy megoldást találjak a gondjaimra, mivel ők még ilyenről nem is hallottak. mikor ezeket a hamis szavakat meghallottam, csak ekkor esett le,hogy mennyire hülyének néznek ezek engem: mi az, hogy nem hallottak még ilyenről, csak én tudok 20 hasonló helyzetű családról a környékben,és ez csak az én szűkös kis ismeretségi körömből van, mi lenne, ha valóban körbe érdeklődnék. az egyik illetőnek annyi volt még a hozzáfűzni valója, kapsz a gyerekek után pénzt, abból miért nem fizeted a lakáshiteled? itt már kinyílt a bicska a zsebembe, és nem kötöttem csomót a nyelvemre: az a pénz az ellátásukra kell, és ha tudni akarod, arra sem elég. majd elővettem a "tájékoztató levelet", amivel rendelkezek és az orra alá dugtam, ennyit kapok. nem  mintha ez megoldotta volna a problémámat,  mert csak további indokot szolgáltattam a szánakozó sopánkodásra: ja, hát ez semmire nem elég, éppen csak pár forinttal több a napi ellátmány összeg, mint az óvodai étkezési díj. és ahogy nézem, törvényileg nem vagy támogatható, mert a gyerekekre megkapod az ellátmányt. de ha ilyen helyzetbe kerültél, akkor nem kellene inkább visszaadnod a gyerekeket? jobb lenne nekik az intézetben, te pedig könnyebben találsz munkát. erre a tanácsra elsápadtam és minden erőmet összeszedve mosolyféle grimaszra húztam a szám, felálltam a székről, röviden annyit válaszoltam: NEM, és elköszöntem. erősen fút a szél miközben hazafelé gyalogoltam, fájt az arcomon a bőr, ami nem volt takarva, s metszően, csontig hatolva égetett minden könnycsepp, amit nem sikerült időben letörölnöm.

ha már senki nem tud segíteni, akkor "segíts magadon, az Isteni megsegít", mottóval neki estem a netnek, hátha a google keresővel találok valamit, találtam is, de nem sokra mentem vele: NET - Nemzeti Eszközkezelő Zrt. - kék szám, felhívom őket, mert a honlapon igen kevés információhoz lehet csak hozzájutni, minden feltöltés alatt, ok, érthető, most induló intézmény, ami állami segítséget nyújt a hasonló helyzetbe került családoknak. a telefonos munkatárs, nincs ott a toppon és nem is mindent ért, amit a tudtára akarok adni, nagy nehezen elmagyarázom neki, mi a helyzetem. ő még mindig csak "talán", "nem biztos", "lehetséges", "esetleg", "érdemes megpróbálni", de mivel az ön ingatlana még nincs kiírva árverezésre, hiába felel meg a többi kritériumnak, nem valószínű, hogy tudunk segíteni, de ha gondolja, email-ben küldje el az anyagot, és szerezzen be igazolást a MÁK-tól, hogy három gyerek után kapja a CsP-t. több mint félórát vett igénybe a semmire nem jó információ csere. éppen a MÁK címét halászom elő, mikor is anyuka zokogva érkezett haza. kimentem hozzá és leültünk egy kávéra, a sírás mindig félbeszakítja a mondanivalóját, de újra kezdi, kicsit összeszedi magát és végre, a sokadik neki futásra összefüggően elmondja mi a baj. lement megnézni a számláját, mert hívta a bankja a személyi hitele miatt, hogy nem lett ebben a hónapba utalva és most még büntetőkamat mentesen lehet az aktuális elmaradást egyenlíteni. nem értette,miért nem sikerült levonni a törlesztőt, így hát lement a helyi bankfiókba és érdeklődött, potom 800 Ft-ba került a kérdésére a válasz: a behajtó inkasszózta a 22.650 Ft-ot. ami mellesleg megjegyzem, a teljes szociális segélye. már attól is depresszióba esett, hogy felmondtak neki a munkahelyén, majd még mélyebbre süllyedt az önmarcangolásba, mikor a munkaügyi központba kellett mennie, majd következett az önkormányzatnál a szociális segély iránti kérelem, s végszó a inkasszó. az egyetlen, ami boldoggá teszi a három "unoka", nem mondom, hogy néha nem meríti ki a gyerekek zsiványkodása, de akkor a szemeibe mosoly bújik meg, még akkor is ha szigorúságot akar éppen mímelni.

valahogy meg kell találnom a kiutat, mert ez eddig csak nagy semmi...................

http://www.facebook.com/pages/Kis-ponyva/143746482405166

http://www.facebook.com/pages/Kis-ponyva/143746482405166

új esztendő hozzon áldást, békességet, boldogságot

Hozzon ez az
új esztendő
békességet, örömet,
hogy mindenütt
boldogságban
nőjenek a gyerekek!

Szalai Borbála

Boldog, Boldog Karácsonyi Ünnepet!

„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A csodát most ők is vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal”
Márai Sándor

megsúgom a titkom

Ma volt egy kicsi időm és a gyerekeimmel közösen Élettörténet könyvet írtunk - én írtam, ők pedig ragasztgatták a sok szép matricát az albumba. Fontos, hogy együtt készítsük, hiszen ebben a kis könyvben lesz a nálunk /együtt töltött idő emléke elraktározva. Most van alkalmam megírni mindent, amit együtt csinálunk és az ő véleményük, érzéseik is vissza kell, hogy tükröződjenek a sorokból. Nem akarom, hogy csak azt tudják: én mit éreztem, nekem mi volt a véleményem. A róluk készített fotók jól tükrözik a pillanatnyi érzéseiket, és az általunk válogatott matricák személyesebbé teszik a könyvecskét, az hogy írok egy két sort, kommentet érdekessé és érthetővé teszi, az amúgy kaotikusnak tűnő oldaltartalmakat. Ahogy elkészültünk a nagy munkával, végig lapozzunk és minden oldalt átsztorizunk, az éppen felelevenedő emlékek elmesélésével tesszük érdekessé az együtt töltött időt. Figyelem, hogy mennyire szépen fogalmazzák meg mondanivalóikat és milyen boldogság, vagy szomorúság tükröződik a szemeikben. Mert bizony vannak emlékek amik nem mosolyt hoznak az ajkunkra. Marci megpróbálja a dolgokat a jobbik -számára jobb - oldalról megközelíteni és még ha fájó is a pillanat, úgy magyarázza el, hogy a szép és kellemes dolgokra összpontosít. Megemlíti a kellemetlent is, de a kellemes résszel körül írva, megnyugtatja a kicsi lelkét. Némán elgondolkozva, messzeségbe révedő tekintettel rendet rak magában és újra bekapcsolódik a beszélgetésbe. Barbi eddig inkább a képek tartalmi felismerésére összpontosított, de ma előbújt a titok. Meglepődtem rajta egy kicsit, s szomorkás, boldogság öntötte el a lelkem, érzetem a szívemben a keserűség marta kanyont, hogy mélyül még tovább.

Az első fotó, amit róla készítettek, amikor először találkoztunk. Családjuktól éppen elszakítva, az oviból és a bölcsiből idegenek elhozták, idegen helyre, idegenekhez. Majd innen tovább vitte őket az idegen, egy messzi helyre, autóval, egy újabb idegenhelyre. Nem szeretem nézni ezt a fotót, mert a könnyeimmel küzdök minden alkalommal. Ebből a szempárból süt a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, az elveszettség. Nem mondtam soha a kicsik előtt. És ma Barbi éppen ez előtt a fotó előtt állt meg és elmélyülten tanulmányozta. Marci megjegyezte,: - milyen vicces ez a kép. Barbi pillantását fel sem emelve válaszolt: - nem, nem vicces! Fájós! - Rám nézett, várva, hogy igazoljam őt. Megpróbáltam mosolyogni, nem igazán sikerült. Megsimogattam mind két apróságom buksiját és egyetértően bólogattam, s hozzátettem: - igen, nagyon fájós, szomorú ez a fotó. Elmeséled miért? - A hatalmas, kék szemek vegyes érzelmeket tükrözve ragyogtak rám, és a picike cseresznye ajkakat elhagyták az eddig féltve őrzött "titokszavak": - féltem akkor hazajönni, mert  nem tudtam, hol van a haza nekem. És az autó sokáig hozott és én nagyon féltem messze menni. Mert még nem voltál az anyukám, csak utána lettél az anyukám, és már nem féltem. - Nagyon össze kellett szednem minden erőmet, hogy nem sírjam el magam. Az kicsi Barbim, mennyire pontosan emlékszik a két évvel ezelőtti momentumra, és milyen mélyen beleivódott a bizonytalanság érzése. A gyermekeim elcsendesültek Barbi vallomása után. Furcsa volt ez a nagy nyugalom, de érthető. Végre kifejezésre került a titok, amit féltve őrzitek. Nem tudván szabad-e beszélni róla!!!

Miért a gyerekek azok, aki a legtöbbet veszíthetik, legyen itt szó bármiről is? Rájuk méri az élet a felelősség igazi súlyát, és ők azok, aki nem tehetnek semmiről. A szenvedés, félelem, bizonytalanság is őket sújtja. Lesz valaha igazság? Miért ez a hisztiroham? Mert én tudom, mekkora érték a gyermeki lélek. Tudom, nem vagyok egyedül, még nagyon sokan így vannak ezzel! De nem vagyunk elegen, hogy kifordítsuk a Világot a sarkából és gyógyírt hozzunk minden megsebzett gyermeknek!

Nagy szakállú Télapó

Kissé hűvös reggelre ébredtünk, párás, szürkés ködbe burkolózik a táj. Nem segíti meg a készülődést az idő komorsága.

- Jó reggelt! Ébredjetek, mert indulnunk kell, ma lesz a Mikulás ünnep! Siessetek, mert vár a reggeli, fogmosás és a vonat itt hagy minket, ha késve érkezünk az állomásra.

- Hagyjál békén! Én nem megyek, nem akarok ott lenni, nem akarom látni az édesanyáékat! Én alszok még, majd a mami itthon marad velem! - Marci a fejére húzza a paplant és hasra fordul, látszik egész teste belefeszül a takaró megtartásba. Egyenlőre hagyom, nyugodjon meg, addig Barbival foglalkozom, akit izgalommal tölt el a gondolat, hogy találkozhat a Télapóval, csicsereg és fecseg, szemei ragyognak. Éppen szoknyái között válogat, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb eme neves ünnepnek. Kávébarna hosszú ruha, arany hímzéssel az alján és fodros ujjvéggel, rózsaszín virágos harisnyanadrág, bordó fűzős cipővel - sajnos a cipőből nincs más választék, szükséges a gyógycipő és jelenleg csak ez van, ezt még nem játszatta szét az udvaron és nem koptatta ki az orrát a motorozással. A vastag téli bakancsot meg nem szükséges még felvennie. Szőkésbarna haját két copfba fonom és csattokkal díszítjük, természetesen rózsaszín és ezüst pompázik a hajacskában. Marci végre kibújik az ágyból és kedvetlenül, morogva húzza magára a kikészített ruhákat, kicsit felvillanyozza, hogy kedvenc sárga-csíkos ingét is látja az előkészített holmik között. A reggelizés jobb kedvre deríti a még mindig morcos kisfiam: - kakaós csiga, nyami. - Barbi már kellőképpen kimaszatolta magát, és ruhácskáját is, nem baj, csere. Rózsaszín blúz és fekete, hajszál csíkos szoknya mellett dönt. A szoknyának nem örülök, mert nem tartom elég vastagnak, inkább rábeszélem egy klassz farmernadrágra és kedvenc világoskék kardigánjára. Mindenki készen van, anyukám elkísér, mert tudja, nem lesz egyszerű dolgom a szatyrokkal és a két kicsivel vonatozni, villamosozni és metrózni. Marcit boldogság önti el, mikor megtudja, hogy ő is kap vonatjegyet, nem regisztrációsat, mint Barbi, az ő jegye már pénzbe kerül, ez azt jelenti, hogy nagy fiú. (Jól emlékszik még a születésnapi tortára, amit készítettem neki. Egyik cukrász sem vállalta, hogy csokoládé dinót csináljon, hát én elkészítettem a hőn-áhított dinós tortát, és a Tirex csokiból volt a zöld színű krémen, tapsikolt örömében. Még az sem szegte kedvét, hogy csak nekünk jutott az eszünkbe a nagy nap. A szülők és a nagyi, sajnos elfelejtette, hogy a születésnapja mikor lesz.) Mire felértünk Budapestre a nap is kisütött, ugyan nem lett melegebb az idő, de mégis kellemesebb volt a hangulatunk a napsütés látványától. Nekem viszont fejtörést okozott az ideiglenes forgalmi rend változás, nem volt semmi tájékoztató jellegű kiírás a villamos megállóba, a járókelők többségének fel sem tűnt,hogy nem közlekedik ez a villamos és nem tudott segítséget adni a kérdésemre, a jegyárusító helyen nem tudnak semmi az egészről. A sokadik embert kérdeztem meg, mire egy megmutatta, hogy hol állnak meg a villamospótló buszok. Végre, zötykölődtünk a célunk felé, féltem lekéssük a műsort és felhívtam a nevelőszülői tanácsadómat, hogy tájékozódjak és őt is tájékoztassam a helyzetről. Megnyugtatott, nem kell aggódnom, a műsort kicsit késve kezdik, nem mi vagyunk egyedül ilyen helyzetbe, többen jelezték, hogy hasonló cipőben járnak. Várni fognak, addig amíg mindenki oda nem ér. Már közel jártunk a célállomáshoz, amikor Marci komoly arccal kijelentett, hogy nem akar találkozni a szüleivel, csak a Télapót akarja látni. Úgy tettem, mint aki nem hallja és szó nélkül hagytam a dolgot. Az épületben kellemes meleg fogadott minket, a számunkra lefoglalt teremben szőnyeg volt leterítve és aki be akart menni, annak le kellett venni a cipőjét. Az én gyerekeim azonnal vetkőzni kezdtek és száguldva szedték lábacsáikat, a következő ajtónál Barbi megtorpant és visszafordult hozzám, az ölembe kéredzkedett és nyűgösködni kezdett, gondoltam biztos fáradt, hiszen neki hiányzik a déli pihenőideje, igaz addig még van majdnem 2 óra hossza, de lehet, hogy az utazás kifárasztotta. Felvettem és hagytam, hogy kicsit elpihenjen a mellkasomon. Az egyik tanácsadó lépett oda hozzánk, hogy menjek be a kicsivel együtt, ha egyedül nem akar menni a gyermek. Kértem vegye át egy kicsit, amíg elmegyek a mosdóba, ő örömmel megtette. Mire visszaértem, láttam, hogy az én Barbim a barátnőjére talált Kamillára és boldogan, kacarászva várják a Mikulás érkezését. Visszahúzódtam a háttérbe, nehogy észrevegyen és meggondolva magát lemaradjon a műsorról. Körülnéztem a terembe és láttam a nagymamájukat egy sarokba húzott széken egyedül ücsörögni, Marci odaszaladt hozzá, puszit nyomott az arcára és elviharzott, a legjobb helyet kereste magának, az első sorba. Megkezdődött a műsor: a krampusz hangosan pihegve szunyókált egy festett erdőszélén, kellemes karácsonyi dallam töltötte be az elmélyült csendet... és én innen tovább nem is láttam a történéseket, mert elmentem anyukámmal egy közeli kávézóba. Megrendeltük a kávét, mikor láttam, hogy nem hoztam magammal cigarettát, gyorsan átszaladtam az újságoshoz, hogy pótoljam a hiányosságot. Közben találkoztam a késve érkező édesanyával, aki megakart állni velem beszélgetni, de én gyorsan figyelmeztettem, hogy már elkezdődött a műsor, s ha látni akarja a kicsik örömét, akkor siessen. Anyukámmal kiültünk a félig fedett teraszra és nyugodtan kávézgattunk, már bő félóra eltelt, mikor szedelőzködni kezdtünk. Majd az előtérben megvárjuk az apróságokat. Még a kabátomat sem vettem le, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet, a hátamon végig futott a hideg - megérkezett a gyerekek apja. Pedig már reménykedtem benne, hogy nem jön el. Augusztusi veszekedésünk óta nem jelentkezett, gondoltam ezután sem fog, tévedtem. Erősen elhanyagolt állapotba, kellemetlen szagokat árasztva magából, harsányan érdeklődött a nevelőszülői tanácsadótól, hogy hol vannak a gyerekei. A kolléga, aki éppen a következő nagy zsákért rohant, hogy a Mikulás keze-ügyéből soha nem fogyjon ki az ajándék, megtorpant és rosszul leplezett undor ült ki a tekintetébe, egy lépést hátrált, hogy kikerüljön az átható szag ködéből. Ekkor léptem én a színre, pedig nem akartam beszélni ezzel az emberrel, viszont nem hagyhattam, hogy elrontsa a kicsik Télapó ünnepét, megzavarva az apróságok felhőtlen boldogságát. A gyerekek apja meglátott és elindult felém. Leültünk egy távolabbi kisterembe és hallgattam a trágár szövegét, többször megkértem, hogy fejezze be a csúnya szavak használatát, természetesen feleslegesen kértem, mert az ocsmányság még inkább dőlt belőle, többször megkértem, arra is hogy ne kiabáljon, mert nem vagyok süket és a hangoskodása zavarja a műsort. Már nagyon untam, és alig vártam, hogy vége legyen az egésznek, de legfőképpen, hogy megszabaduljak ettől az embertől. Lementünk az épület elé cigizni, ennek nagyon örültem, mert legalább friss levegőt szippanthatok. Telefon hívásom volt, ennek még jobban örültem, már nem tudom kivel beszéltem, de megmentett a további alpári fecsegés hallgatásától. Mire megfordultam, láttam, hogy már a közeli kisbolt felé megy, ő arra, én meg fel a gyerekekhez. A műsornak vége lett, gyerekek boldogan csilingelő hangja töltötte be az egész létesítményt. Az én kicsinyeimet is elragadta az ünnepi hangulat és csak mondták a magukét, néha énekelve egy - egy dallamot, amit a műsor közben hallottak. A kellemetlen szagot hamarabb éreztem, mint hallottam az apa hangját. A gyerekek köszöntek, ahogy kell, puszit adtak, ahogy tanítottam és próbálták megosztani apjukkal a boldogságukat, de ez az ember csak azzal volt elfoglalva, hogy önmagát szerepeltesse. Szinte kiabálva harsogta túl a gyerek zsivajt, hogy elmondja a kicsiknek: - látjátok, itt vagyok, eljöttem hozzátok! eddig beteg voltam, tüdőgyulladásom volt, de már meggyógyultam és itt vagyok! A nevelőszülői tanácsadóm félre hívott és közölte, hogy ez totál részeg, bűzlik tőle az egész épület, és nagyon gusztustalan, ahogy viselkedik. Igen! A mi "új" tanácsadónknak még nem volt szerencséje találkozni az apával, de ez a mostani alkalom egy életre emlékezetes marad neki is.

most

Új kollégák jönnek, régiek mennek. Csak nézek jobbra-balra és szóhoz sem jutok. Akikkel eddig együtt, vállvetve dolgoztunk eltűnnek, szomorúan veszünk búcsút tőlük és óvatosan fogadjuk az utána érkezőket. A mi hivatásunkban nem lehet elzárkózni, hiszen itt minden a bizalmon alapul és szigorú elvárásoknak kell megfelelnünk nap, mint nap. Hiába fáj a szíved a családtagnak számító kollégáért és félsz, hogy milyen lesz a utódja, az ajtódat, otthonodat, életedet bizalmasan kell kitárnod előtte. Néha kellemesen csalódsz, néha meg nem érted, hogy kerülhet egy ilyen pozícióba egy ilyen ember. Na, mindegy, tenni nem tehetsz semmit, el kell fogadnod és haladnod kell tovább. Nálunk is meg volt a csere. Új nevelőszülői tanácsadó érkezett az egyesülethez, pontosabban a mi területünkre. Első látásra szimpatikus volt, tetszett benne az ellentmondásosság, érdekes asszony és egyenes jellem, ami a szívén, az a száján. Nincs mellébeszélés nála, ez jó, nagyon jó. Most már ő vigyáz a gyerekeinkre, mikor a kapcsolattartáson ott hagyjuk őket a szülőkkel és a kellő szigorral és szeretettel irányítja az ilyen alkalmakat. Én még mindig menekülök, elmegyünk az előírtaknak megfelelően és én eljövök arra a két órára, csavargok a bevásárló központba, leülök egy kávéra és az utolsó percekben megyek vissza a gyerekekért. Nagy a káosz a családnál és nem akarok még azzal is foglalkozni, meg vannak a nehézségek nálunk is nem kell másnak a nyűgje.

Éppen elköszöntünk és barátnőmmel a kocsija felé vettük az irányt, mikor Barbi szomorkásan, lebiggyesztett ajkával rám nézett, tudtam valami baj van, de azt nem is sejtettem, hogy mekkora. Megkérdeztem: - mi a baj kicsim? Szipogva, kényeskedéssel nyomatékot adva a helyzet súlyosságának válaszolt: - nincs meg a csirkém! Megsimogattam az arcát és besegítettem a kocsiba, majd visszaszaladtam az épületbe és már előre sejtettem nem lesz egyszerű megtalálni a csirkét, hiszen nagyon sok szép játék van itt. Láttam a tanácsadónk éppen egy másik indulni készülő családdal beszélget, megvártam. Mosolyogva jött velem és éppen a csirke témát beszéltük meg, mikor is észrevettem a hátunk mögött egy ismerőst. A tanfolyamon találkoztam vele, ő is nevelőszülőnek készült. Megszeretett egy 15 éves lánykát és közösen megbeszélték, hogy Diána lesz az új anyukája. A bemutatkozás után megkedveltem, mert a csoport legérdekesebb tagja volt a számomra. Jogász, akinek meg van az egzisztenciája, sokat elért az életében és még többet is elérhet, tele ambícióval és valami furcsa, szelíd szomorúsággal. Ezek mellett igazán csinos, nőies jelenség - tehát a tudás és szépség igenis párosítható. Öröm volt belenézni szelíd szemeibe és gyorsan, párpillanat alatt kiderült, hogy már nem csak jogászként, hanem intézményvezetőként dolgozik, védi a gyerekeket és érdekeit. Most éppen egy csoportot oktat és az is kiderült, hogy a lánykámmal már találkoztak. Barbi, megunva édesanyja és nagymamája társaságát elkószált az épületben, az egyik folyosó végén nyitva talált egy ajtót és kíváncsiságtól hajtva bement. Meglepett felnőttek figyelték őszinte érdeklődését: - mit csináltok itt? - kérdezősködött az elbűvölő kicsi lányka. Vékonyka hangocskája elrabolta azonnal a nevelőszülőnek készülők szívét. Éppen itt tanul a pszichológusunk is, aki már találkozott az én apróságaimmal és az ő vágya is, hogy nevelőanya ként éljen, szeretettel, gondoskodással, védelemmel ajándékozhasson meg egy gyermeket. Diána bemutatott a csoportjának és azonnal beszélgetésbe és sztorizgatásba kezdtünk - két hölgy, azonnal stipi-stopizta a lányomat, amin csak nagyot nevettünk és mondtam, hogy Nem adom, majd gyorsan témát váltottam és elnézést kértem, mert nekem a csirkét meg kell találnom, hiszen a copfos kislányom, a hatalmas szomorú kék szemeivel várja. A keresésben segítségünkre volt egy kis fiú is, édes pofi, dús fekete haj, óriási barna szemek, nyugodt kiegyensúlyozott tekintet - azt hiszem az új tanácsadónk kis fia, de nem állíthatom biztosra, mert nem kérdeztem meg. Végül is, ő volt az aki a nyomára akadt az elveszett állatkának. Rohantam vissza a kocsihoz és már át is adtam a boldog mosolyt hozó sárgaságot Barbinak.

Marci belefáradt az életbe, már ha ilyet mondhat, érezhet egy 6 éves gyerek. Reggel kedvetlenül ébredt és az sem hozott mosoly kicsi szája sarkába, hogy találkozóra megyünk. Sőt, még inkább elszomorította: - engem már nem érdekel ez, nem akarok menni sehová. mindig vissza kell jönnöm, úgyse mehetek haza. nem megyek veletek, inkább itthon maradok. Szomorú ezt látnom, és még elszomorítóbb, hogy nem tudok segíteni neki. Ezt az embert próbáló gondot neki kell egyedül megoldania, én csak ott állhatok mellette, hogy ha támaszra van szüksége kéznél legyek. Nem tehetek többet.

számadás magamnak

Elröppent két év. Gyorsan, szinte észrevétlenül tovatűntek a napok, még akkor is, ha néha úgy éreztem soha nem lesz vége egy-egy órának. Sok szenvedést, haragot, dühöt, kétségbeesést éltem meg.

Miért magamról írok? Ez itt az én életem, még akkor is ha nem egyedül élem, csak az én szemszögemből tudom látni, nézni, megélni minden pillanatát. Tudom, ezt a blogot nem magam miatt kezdem el írni, hanem hogy kikiabáljam a tehetetlen dühömet. Némán, fejet hajtani döntések előtt, amikkel nem tudsz egyetérteni, nem tudsz azonosulni. Megteszed, mert azt hiszed ezzel jót teszel másoknak, a gyerekeiknek. Azt hiszed segíthetsz?! ( nem kérte senki a segítséged, de te oda tolakodtál) A szörnyű valóság az, hogy nem segítesz senkinek, sőt azt is tönkreteszed amid van, amire büszke voltál, lehetsz, lehettél. Itt őrlődök!!! Jó helyen járok én? Ezt az utat kell járnom?  Miért ez a depis hiszti?

Azon jár az agyam folyamatosan, mit sikerült eddig elérnem a gyerekekkel, két év az nagy idő. Mennyit fejlődtek?

nézzük: Marci nagyon problémás volt, egy igazi Maugli, akinek semmilyen fogalma nem volt a jóról és a rosszról, s ezeknek különbségéről, mi az család, s családi kötelékben élni. Csak azt ismerte, hogy mi az én érték. Most, hogy áll?

hm........ most már tudja, mi az család és családban élni, mit jelent testvér, mi az szeretet, mit jelent alkalmazkodni. De - és ez a DE nagyon fontos - semmit nem változott az "én érték" elképzelése, csak Ő a fontos, csak Ő létezik, csak az Ő érdeke számít. Tudja mi az testvér. De, nem kell neki, mert ha nincs testvére akkor minden az Övé, akkor Ő otthon élhetne az apjával, és fennhangon kijelenti, hogy nem szereti a testvérét, nem kell neki, utálja. Azt is tudja, mi jelent alkalmazkodni. De, Ő nem fog, mert "azért vagy, hogy megcsináld, amit a gyerek akar", mert a felnőttnek azt kell tennie, amit a gyerek akar - és ezt egy 5 éves gyerek, honnan a fenéből szedi? Mi az elképzelése a családról? Belesápadsz a gondolatba, ha elolvasod: -" kifogsz halni és az enyém a házad, te nem élsz és minden az enyém!  ha nem halsz ki gyorsan, akkor megnövök és ledoblak a lépcsőn!" A mindennapi program, amin semmit sem sikerült változtatnom, az a rendszeres esti hiszti műsor: elérkezik a fürdetésideje, hozd a törölközőt, papucsot, vetkőzz le és gyorsan pancsizz. A válasz: nem, én nem fogok!, és kezdődik az üvöltés a kiabálás: vedd le a ruhámat, azt akarom, hogy vedd le a ruhámat! most! nem hallod?! közelebb lépsz, mert már nincs erőd a könyörgéshez és segítenél a hisztitől vörösödő arcú gyereknek, de akkor kezdődik az igazi műsor: hagyj békén, ne nyúlj hozzám, hülye vagy. Otthagyod, hisztizzen! A fürdőszoba előtt áll, rángatja a ruháit és teli torokból kiabálja: hagyj békén, vedd le a ruhámat, nem csinálom, csináld te, hagyj békén, ne nyúlj hozzám! Te csak ülsz tovább a nappaliban és figyeled. Rágyújtasz az első, majd a második cigire és csak figyelsz. Majd komótosan neki állsz a vacsora készítésének, itt van a másik két gyermeked is, aki már megfürödve, pizsamába várnak a vacsira. De Marci még mindig folytatja! Barbit nagyon megviseli ez az állandó program, Kriszt már nem érdekli, figyelemre sem méltatja. Tudja, hiába minden, se szép szó, se könyörgés, se veszekedés nem változtat a helyzeten. A két gyerek leül vacsorázni. Marci bővíti a repertoárt: enni akarok, éhen halok, mert éheztetsz engem, nem adsz nekem enni, adjál kaját nekem is. Megkérem újra, vetkőzzön le, fürödjön meg, majd ha pizsibe bújt jöjjön enni, a válasza mindig ugyanaz: hülye vagy, nem fürdök, hagyj békén, nem érdekelsz engem! Ezek után szoktam kiabálni: szedd össze magad, bemész a fürdőbe és leveszed a ruháidat, mert ha nem, akkor ruhástól fogsz megfürdeni. Hisztizve ugyan, de eleget tesz az utasításnak és ocsmány szavakat kiabálva lassan elkészül. Mikor belesegítem a kádba, üvölti, hogy hagyj békén, ne nyúlj hozzám, majd jön a rendőr és elvisz téged, mert bántasz. Mikor a szivacsát felhabosítja a tusfürdővel, kezdődik újra a cirkusz, nem fürdök, fürdess meg, ez a te dolgod, csináld azt amit a gyerek parancsol neked. Persze, hogy nem csinálom, pár hónap és hat éves lesz, egyedül tud fürdeni, öltözni, vetkőzni, eszem ágában sincs megfürdetni, főleg nem ilyen idegesen, mert bizony eddigre már ott tartok, hogy a nyugalmamnak se híre, se hamva. A dirigáló kis ember a kádban ül, hisztizve, üvöltve, de meg csinálj a dolgát. Megyek kiveszem a langyosra hűlt vízből - ne nyúlj hozzám, hagyj békén, nem vagyok kész, nem fejeztem be, még piszkos vagyok, hagyjál te hülye kurva - és nagyjából megtörlöm, neki már csak a lábát kell megszárítania és felvenni az ágyára kikészített pizsamát - nem veszem fel, ez szar, nem csinálom, adjál másikat, te hülye vagy, menj innen, nem akarlak látni. Ott hagyom a szobába, majd elkészül előbb-utóbb, de a sürgetés kedvéért, hozzá teszem: ha nem igyekszel, lemaradsz a vacsoráról, mert lejár a vacsoraidő. Üvöltve, felveszi a ruháit és kitrappol az asztalhoz: adjál nekem is, éhes vagyok. Ráérősen, kikészítem az ő vacsoráját is és már nem érdekel, amit mond, megpróbálom kizárni a gondolataimból: - ez szar, adjál jó kaját, nekem ez nem kell! - de látom, hogy már tömi is az elé készített ételt. Rászólok, ha azonnal  nem fejezed be a beszédet, akkor elveszem előled az ételt, mert evésközben nem beszélünk, nem hisztizünk! Csend lesz, de nem tart sokáig, csak amíg az ágyba kell menni, mesenézés és utána alvás, - nem alszok, kapcsold vissza a tv-t. ha nem tetszik, akkor menj el innen, nem akarom, hogy itt legyél, ne lakjál itt. akkor se alszok. A hangos üvöltésétől felriad a kislány, ki küldöm a nappaliba, hogy ott gondolkozzon, s ha lehiggadt, akkor majd visszaengedem aludni, de csak ha csendben tud lenni, mert nem lehet ilyet csinálni, hogy zavarjuk mások álmát. Még egy félóra üvöltés és elcsendesedik, elmegy kifújni az orrát és besétál az ágyába, előtte még oda vág nekem egy mondatot: - ha pofán vágtál volna, akkor már régen abbahagytam volna! s, halkan lefekszik, párperc múlva az igazak álmát alussza. Miért kell ez neki, vagy nekem, vagy a családomnak??? Ez a kisfiú csak 6 éves lesz, honnan a fenéből szedi ezeket a dumákat? Hogy juthat ilyesmi az eszébe??? Édes Istenem - már ha hallasz engem - tedd gondtalanná a kicsi gyerekek életét!!!

Érdekes kisember, nagyon okos, sőt - minden elfogultság nélkül merem állítani - korát meghaladó intelligenciával rendelkezik. Csodálatos elme, gyorsan tanul és eszméletlen jópofán tudja előadni magát. Valóban lenyűgöző, amikor neki áll valakivel beszélgetni, szépen összeválogatott szókincset használ, semmi trágár, vagy egyszerű szó nem hagyja el a száját. A mimikája párosul ehhez és egy igazi kis zsenit láttat, ami valójában igaz is. Hatalmas kék szemeit ragyogtatja,  pici piros száját a hatás kedvéért, kellő pillanatban apró grimaszokra húzza. Elbűvölő gyermek! Idegenek előtt mindig tudja, hogy kell illedelmesen viselkedni, mikor mit kell mondani, hogy a figyelem középpontjába legyen. Néha még a sok éves tapasztalattal rendelkező szakembereket is meg tudja téveszteni. Jó, nem mindenkit, mert aki valóban oda figyel, az átlát a hamisságon, de mint tudjuk: mi felnőttek, igen felületesek tudunk lenni. De akkor is, imádni való, amikor éppen nem dilizik.

Hiába próbáltam meg bármit is, beszélgetést, meseolvasást, másik szobába altatást, mesenézést elalvásig, lefekvést fürdés nélkül, déli pihenő kihagyását, kiabálást, veszekedést. Ez a műsor állandóan megmaradt, semmi nem hozott változást.

Feladtam! Úgy érzem csődöt mondott a tudásom és most már a kitartásom és türelmem is fogytán van.

Barbi kezdi átvenni testvérének szokásait, játszik az étellel, hogy fegyelmezve legyen, a figyelmeztetések után abbahagyja a bohóckodást és csendesen eszik. Mostanában elkezdett feleselni, de a figyelmeztetések után abbahagyja. Megtanult hisztizni is, jaj, de még hogy megtanulta, toporzékol és üvölt. Őt is hagyom, had csinálja a műsort, senki nem kivétel, mindenkinek az jár amit kiérdemel. És a hiszti nem érdemel figyelmet. A csúnya beszéd is a porondra került: hülye, kaka, szar. A többit még egyenlőre nem mondja, de szerintem csak idő kérdése. A verekedés; amilyen védtelen volt, most olyan talpraesett és akaratos, a veszekedéseket ő is ki tudja provokálni, és bizony odacsap a másiknak. A megrovás után, bocsánatot kér és folytatja a dolgát, mintha misem történt volna. Barbi, a picike lányka, aki sem járni, sem beszélni nem nagyon tudott. :)

Csak magamat hibáztathatom, valamit nem jól csinálok, csináltam, valahol nagyon elrontottam. De nem tudok rájönni, hogy hol! Egyre többször fordul meg a fejemben, hogy az elején, mikor neki kezdtem ennek az útnak. Nemes, szép elhivatottság, de ........ és ez a de, egyre erősebb bennem.

ahonnan nem várod

Onnan jön a segítség, ahonnan nem is várnád!?

Itt állok egyedül, a nevelési tanácsadóm elment "magánjellegű problémára" hivatkozva, a másik tanácsadónkat áthelyezték, olyan dologért, ami miatt a döbbenettől leblokkolva, értetlenül figyelheti az ember, hogy mi zajlik a világban körülötte (erről egyszer majd írok, csak térjek magamhoz). Teljesen tanácstalanul lógok a levegőben, úgy érzem senki nem segít, magamra hagytak. Nem tudom mitévő lehetnék, hogy tudok előrébb haladni. Akik eddig tisztában voltak az ügyünkkel, azokat elveszítettük, nincs senkink. Valóban nagyon elveszettnek érzem magunkat. Honnan jött a segítség? Ahonnan nem vártam! Az egyik oktatónktól, az egyik kapcsolattartásunkon ő volt a felügyeletet biztosító hivatalos személy és az irányadó elve, a szociálisan elfogadható viselkedési normának való megfelelés. Nincs hangos sikongatással fűszerezett, őrjöngő rohangálás, játékok dobálása, verekedés, vergődés. S ezek után feltűnően nyugodt volt a haza felé vezető út. Nem volt miért bepörögni a kicsiknek, hiszen az itthon megszokott fegyelemmel szembesültek a kapcsolattartáson. Meg van az őrjöngésnek is az ideje, kint az udvaron, vagy a játszótéren. De nem egy épületben, ahol másokat szándékosan zavarnak. Meg kell tanulni alkalmazkodni mindenkinek. Szóval leültünk beszélgetni, inkább én zúdítottam rá a felgyülemlett kétségbeesett dühömet, és csak mondtam, mondtam a magamét. Végre kijöhet belőlem a sok feszültség. Mivel sok időnk nem volt és nem voltam olyan állapotba, hogy a józan észre hallgathassak, megbeszéltünk egy találkozót, meglátogat minket. Vártam, nagy kritikus, kíváncsi voltam mi lesz a véleménye a gyerekeimről, itthon, a megszokott környezetükben, a saját kis világukban. Még mindig bosszantott az ügy, de már sokkal higgadtabb, hisztimentesebb voltam.

Jó dolgokat mondott: Nyugalomra intett és rávilágított, hogy mennyire fontos az objektivitásom, szemléljem magam kívülről. Nézzem más szemszögből a dolgokat és ne figyeljek oda a rosszindulatú provokációra. Hiszen magamnak és a gyerekeknek ártanék és ezt valóban nem akarom. Hasznos volt az eltöltött idő! De sajnos elfelejtettem megköszönni, annyira elgondolkoztatott a mondanivalója és annak értelmezése, elsajátítása, beleépítése a gondolataimba, jellemembe, hogy szégyenemre nem köszöntem meg a segítséget. Pedig ez most tényleg sokat jelentett! Kicsit megnyugodva, már nem önmagam marcangolva neki álltam keresni a neten, hogy mihez van jogom, mint nevelőnek, gyámnak. Hát ...................

És egy törvény sem írja elő PONTOSAN, hogy kell viselkedni, hogy kell megjelenni egy kapcsolattartáson - de ez csak a vér-szerinti szülőkre vonatkozik. F eléjük, nincsenek pontosan meghatározott elírások - ennyit találtam csupán, amit a törvény meghatároz:

149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet

a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról

IV. Fejezet

A kapcsolattartási ügyek

27. § (1) A kapcsolattartás célja, hogy

a) a gyermek és a 28. § (1) bekezdése szerinti kapcsolattartásra jogosult személyek (a továbbiakban: kapcsolattartásra jogosult) közötti családi kapcsolatot fenntartsa, továbbá

b) a kapcsolattartásra jogosult szülő a gyermek nevelését, fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérje, tőle telhetően segítse.

(2) A kapcsolattartás formái a folyamatos és az időszakos kapcsolattartás.

(3) A folyamatos kapcsolattartás magában foglalja

a) a gyermekkel a gyermek szokásos tartózkodási helyén való személyes találkozást (meglátogatás),

b) a gyermeknek a szokásos tartózkodási helyéről rendszeresen, meghatározott időtartamra - a visszaadás kötelezettségével történő - elvitelét,

c) a gyermekkel személyes érintkezés nélkül történő rendszeres kapcsolattartást, így különösen a levelezést, a telefonkapcsolatot, az ajándékozást, a csomagküldést.

(4) Az időszakos kapcsolattartás magában foglalja a gyermekkel a tanítási szünetek és a többnapos ünnepek időszakában való huzamos együttlétet.

(5) Nincs helye folyamatos kapcsolattartásnak

a) az időszakos kapcsolattartás ideje alatt,

b) a gyermeket gondozó szülőt megillető, a gyermekkel folyamatosan együtt tölthető időtartam alatt, amelynek mértéke

ba) a kapcsolattartásra jogosultat a kapcsolattartást rendező egyezség, illetve a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozat szerint megillető időszakos kapcsolattartás időtartamát,

bb) ha a kapcsolattartást rendező egyezség, illetve a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozat nem rendelkezik a kapcsolattartásra jogosultat megillető időszakos kapcsolattartás időtartamáról, a két hetet

nem haladhatja meg.

(6) A gyermek érdekét veszélyeztető körülmény, illetve felróható magatartás hiányában a kapcsolattartásra jogosulttól az elvitel jogát is magában foglaló kapcsolattartás nem vonható meg.

(7) A gyermek elvitelével felmerülő költségek a kapcsolattartásra jogosultat terhelik.

28. § (1) A gyermekkel való kapcsolattartásra mind a szülő, mind a nagyszülő, mind a nagykorú testvér, továbbá - ha a szülő és a nagyszülő nem él, illetőleg a kapcsolattartásban tartósan akadályozva van, vagy kapcsolattartási jogát önhibájából nem gyakorolja - a gyermek szülőjének testvére, valamint szülőjének házastársa is jogosult.

(2) A kapcsolattartás szabályozására, újraszabályozására irányuló kérelmet a korlátozottan cselekvőképes gyermek önállóan is előterjesztheti.

(3)

(4) Az (1) bekezdésben meghatározott személyek kapcsolattartását nem érinti a Csjt. 52. §-ának (2) bekezdése szerinti közös gyermekké fogadás, ha az a házasság, amelyből az örökbe fogadott gyermek származik, a gyermek szülőjének elhalálozása folytán szűnt meg.

(5) A gyámhivatal indokolt esetben előmozdítja a szabadságvesztésben vagy előzetes letartóztatásban lévő szülő gyermekével való kapcsolatának fenntartását, ha ez a gyermeket nem veszélyezteti. Ennek érdekében a gyámhivatal a szülő kérelmére, illetve a büntetés-végrehajtási intézet megkeresésére - a jegyző véleményének figyelembevételével - a gyermekkel kapcsolatos információkat adhat.

29. § (1) A gyámhivatal vita esetében a kapcsolattartást bármelyik fél kérelmére szabályozza, illetve újraszabályozza, kivéve, ha a szülő és a gyermek kapcsolattartásának megállapítása a Csjt. 92. §-ának (5) bekezdése szerint a bíróság hatáskörébe tartozik. A kapcsolattartásról a gyámhivatal, illetve a bíróság a gyermek korának, egészségi állapotának, életkörülményeinek, a felek személyes körülményeinek, valamint az ítélőképessége birtokában levő gyermek véleményének figyelembevételével rendelkezik.

(2) Különélő szülők kapcsolattartás iránti kérelmének elbírálása előtt tisztázni kell, hogy a gyermek melyiküknél van elhelyezve [Csjt. 72. § (2) bek.].

(3) A gyámhivatal vagy a bíróság - kérelemre - akkor jogosíthatja fel a gyermek szülői felügyeleti jogától megfosztott szülőjét a kapcsolattartásra, ha a gyermek érzelmi fejlődését a szülőtől való teljes elszakadása veszélyeztetné, vagy ha a gyermek sorsa örökbefogadás útján nem rendezhető.

30. § (1) A gyámhivatal, illetőleg a bíróság a kapcsolattartást elsősorban egyezség létrehozásával - tárgyalás megtartásával - rendezi. Ennek során a gyermeket gondozó szülő, más személy (a továbbiakban: kapcsolattartásra kötelezett) és a kapcsolattartásra jogosult megegyeznek

a) a folyamatos, valamint az időszakos kapcsolattartás gyakoriságáról, időtartamáról,

b) a gyermek átadásának és visszaadásának helyéről, idejéről, módjáról,

c) a kapcsolattartás elmaradására vonatkozó értesítési kötelezettségről,

d) az elmaradt kapcsolattartás pótlásának rendjéről,

e) a kapcsolattartás egyéb formáiról.

(2) A gyámhivatalnak és a bíróságnak az egyezség létrehozása során törekednie kell a felek és a korlátozottan cselekvőképes gyermek közötti megegyezésre. Nem lehet az egyezséget jóváhagyni, ha az ellen az ítélőképessége birtokában lévő gyermek kifejezetten tiltakozik.

(3) Az egyezséget a bíróság végzéssel jóváhagyja, a gyámhivatal határozatba foglalja és jóváhagyja, ha az megfelel a gyermek érdekének és a kapcsolattartás céljának. Az egyezség jóváhagyásával egyidejűleg a feleket tájékoztatni kell a 31-33/B. §-okban meghatározott jogkövetkezményekről, valamint arról, hogy a tanítási szünetek időpontjára, illetve tartamára az oktatási miniszternek a tanév rendjét meghatározó rendeletében foglaltak az irányadók.

(4) Egyezség hiányában a gyámhivatal, illetőleg a bíróság - a kapcsolattartás céljának megfelelően - a kapcsolattartásra jogosult és a kapcsolattartásra kötelezett méltányos érdekére, körülményeire, valamint a gyermek korára, egészségi állapotára, tanulmányi előmenetelére tekintettel a gyermek érdekében dönt.

(5) A kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozat rendelkező része a 14. §-ban foglaltakon kívül tartalmazza

a) a kapcsolattartás formáját,

b) a kapcsolattartást akadályozó körülményekről történő előzetes értesítési kötelezettség szabályait,

c) az elmaradt kapcsolattartás pótlásának rendjét,

d) a 31-33/B. §-ban meghatározott jogkövetkezményekről való tájékoztatást.

(6) A gyámhivatal, illetve a bíróság a kapcsolattartás helyszíneként a gyermekjóléti központ vagy a kapcsolattartási ügyeletet működtető gyermekjóléti szolgálat helyiségét is megjelölheti, egyben előírhatja a kapcsolattartásra kötelezett számára a gyermeknek ezen a helyen történő átadását, illetve a kapcsolattartásra jogosult számára a gyermeknek ezen a helyen történő átvételét.

(7) A kapcsolattartást akadályozó körülményekről a felek előzetesen, lehetőleg írásban vagy egyéb igazolható módon tájékoztatják egymást.

(8) Az elmaradt kapcsolattartást pótolni kell, ha

a) az a kapcsolattartásra kötelezett miatt maradt el,

b) az a kapcsolattartásra jogosultnak fel nem róható okból maradt el, feltéve, hogy a kapcsolattartást szabályozó döntésben foglaltak szerint eleget tett előzetes értesítési kötelezettségének, illetve az előre nem látható akadályok felmerülését utólag igazolja.

(9) Nem tekinthető elmaradt kapcsolattartásnak az időszakos kapcsolattartás idejével, illetve a gyermeket gondozó szülőt a 27. § (5) bekezdésének b) pontja alapján megillető, a gyermekkel folyamatosan együtt tölthető időtartammal részben vagy teljesen egybeeső folyamatos kapcsolattartás. Az ünnepnapokra eső elmaradt időszakos kapcsolattartás nem pótolható.

(10) Az elmaradt kapcsolattartás pótlása nem veszélyeztetheti a gyermek egészséges fejlődését.

.......

A kapcsolattartási jog korlátozása, szüneteltetése és megvonása

31. § (1) A gyámhivatal, illetve a bíróság a kapcsolattartás szabályozására irányuló kérelmet elutasítja, ha a kapcsolattartásra jogosult a gyermek testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyeztette, illetőleg a szülő szülői kötelességeit - a tartási kötelezettség kivételével - önhibájából tartósan nem teljesítette, illetve elhanyagolta, és magatartásán nem változtatott, valamint a 30/E. § (2) bekezdése szerinti esetben.

(2) A gyámhivatal, illetőleg a bíróság a már megállapított kapcsolattartási jogot a gyermek érdekében - kérelemre - korlátozza, ha a jogosított a jogával a gyermek vagy a gyermeket nevelő személy sérelmére visszaél. Visszaélésnek minősül az is, ha a jogosult nem a szabályozásnak megfelelően él kapcsolattartási jogával, illetve ha ezen kötelezettségének önhibájából 6 hónapig nem tesz eleget.

(3) A kapcsolattartási jog korlátozása során a gyámhivatal vagy a bíróság a már megállapított kapcsolattartás formájának vagy gyakoriságának, továbbá időtartamának megváltoztatásáról dönthet.

(4) A gyámhivatal, illetőleg a bíróság - kérelemre - meghatározott időre a kapcsolattartási jog szüneteltetését rendeli el, ha a jogosított a jogával a gyermek vagy a gyermeket nevelő személy sérelmére súlyosan visszaél. A szünetelés leghosszabb időtartama 6 hónap, különösen súlyos visszaélés esetén 1 év.

(5) A gyámhivatal, illetőleg a bíróság a határozatában megállapított kapcsolattartási jogot - kérelemre - megvonja, ha a jogosított a jogával a gyermek vagy a gyermeket nevelő személy sérelmére súlyosan visszaél, és e magatartásával a gyermek nevelését és fejlődését súlyosan veszélyeztette.

A kapcsolattartásra vonatkozó határozat végrehajtása

33. § (1) A kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozat végrehajtása iránti kérelem benyújtásának

a) a kapcsolattartás pótlására, ennek hiányában a kapcsolattartásra - a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozatban - előírt határidő elteltétől, illetve

b) a (2) bekezdés szerinti veszélyeztető magatartás tudomásra jutásától

számított 30 napon belül van helye.

(2) A gyermek fejlődését veszélyezteti, ha a kapcsolattartásra jogosult vagy a kapcsolattartásra kötelezett a kapcsolattartást rendező egyezségben, illetve a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozatban foglaltaknak önhibájából ismételten nem, vagy nem megfelelően tesz eleget, és ezáltal nem biztosítja a zavartalan kapcsolattartást.

(3) A kapcsolattartás végrehajtása iránti kérelemnek a kapcsolattartásra jogosult vagy a kapcsolattartásra kötelezett általi visszavonása jogvesztő hatályú.

(4) Ha a gyámhivatal az (1)-(2) bekezdésben foglaltak vizsgálata során megállapítja az önhiba fennállását, a végrehajtás iránti kérelem beérkezését követő naptól számított harminc napon belül végzéssel elrendeli a végrehajtást. A végrehajtást elrendelő végzésben a mulasztó felet

a) felhívja, hogy a végzés kézhezvételét követően esedékes kapcsolattartásnak a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozat szerinti időpontban és módon tegyen eleget, illetve hagyjon fel a gyermeknek a másik fél ellen történő nevelésével,

b) figyelmezteti az a) pont szerinti kötelezettség önhibából történő nem teljesítésének jogkövetkezményeire,

c) kötelezi a kapcsolattartás meghiúsítása folytán keletkezett igazolt költségek viselésére.

(5) Ha a kapcsolattartásra jogosult vagy a kapcsolattartásra kötelezett a (4) bekezdés szerinti végrehajtást elrendelő végzésben foglalt kötelezettségének nem tesz eleget, a meghatározott cselekmény végrehajtása esetén igénybe vehető eszközökön túl a gyámhivatal kérelemre, a kérelem beérkezését követő naptól számított harminc napon belül végzéssel

a) a gyermekjóléti központ kapcsolatügyeletének, illetve a gyermekjóléti szolgálatnak a közreműködését vagy a védelembe vétel elrendelését kezdeményezheti, ha a kapcsolattartás gyakorlása konfliktusokkal jár, folyamatosan akadályokba ütközik, illetve a felek között kommunikációs zavarok állnak fenn,

b) a gyermekvédelmi közvetítői (mediációs) eljárás igénybevételét kezdeményezheti azzal, hogy amennyiben a felek bejelentik a gyermekvédelmi közvetítői eljárás igénybevételére vonatkozó szándékukat, a 30/A. § (2) bekezdése alapján felfüggeszti a végrehajtási eljárást.

(6) Az (5) bekezdésben foglalt intézkedések meghozatalára a (4) bekezdés szerinti végrehajtást elrendelő végzés jogerőre emelkedésétől számított 1 éven belül van lehetőség.

(7) Ha a kapcsolattartásra kötelezett a gyermeket bizonyíthatóan folyamatosan a kapcsolattartásra jogosult ellen neveli és a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozatnak a (4)-(5) bekezdés szerinti végrehajtási intézkedések ellenére sem tesz eleget, a gyámhivatal

a) a gyermek elhelyezésének megváltoztatása iránt pert indíthat, feltéve, hogy az elhelyezés megváltoztatása a kiskorú gyermek érdekében áll,

b) feljelentést tesz a Gyszr. 8. §-a (2) bekezdésének a) pontja alapján a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 195. §-ának (4) bekezdése szerinti kiskorú veszélyeztetése miatt.

(8)

33/A. §

33/B. § (1) Ha a kapcsolattartás a 14. életévét betöltött gyermek befolyásmentes, önálló akaratnyilvánítása miatt hiúsul meg, a gyámhivatal - kérelemre - a végrehajtási eljárást felfüggeszti, feltéve, hogy

a) a felek igénybe veszik a 30/A-30/D. § szerinti gyermekvédelmi közvetítői eljárást, vagy

b) a felek bármelyike kéri a kapcsolattartás újraszabályozását, illetve megvonását.

(2)

(3) Az eljárás felfüggesztésére

a) az (1) bekezdés a) pontja szerinti esetben a gyermekvédelmi közvetítői eljárás befejezéséig, legfeljebb azonban a közvetítői eljárás megindulását követő 4 hónapig [30/A. § (3) bek.],

b) az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben a kapcsolattartás újraszabályozására, illetve megszüntetésére irányuló eljárás lefolytatásáig

kerül sor.

(4) A gyámhivatal a végrehajtási eljárást, amennyiben az (1) bekezdés a) vagy b) pontja szerinti eljárás sikerrel zárul, végzéssel megszünteti.

Találtam egy cikket is a kapcsolattartáshoz, de ennek sem veszem sok hasznát az én ügyemhez, viszont nagyon érdekesnek találtam:

http://mozaikcsalad.hu/2010/03/kapcsolattartasi-jog-beceneven-lathatas-altalanos-szabalyai/

újabb cikk :D

http://www.nlcafe.hu/ezvan/20110528/nok_akik_nem_a_sajat_gyermekuket_nevelik/

Gyámi beszámoló!

Gyámi beszámoló!

2011. augusztus xx. péntek Senki-falva Gyermekjóléti Szolgálat Sehol úti helyiségében megtartott kapcsolattartás.

Az édesapa erősen ittasan tántorogva igyekezett felénk az utcán. Barbi először örült, majd megrémült mikor a tántorgó apja karjaiba kapva fel akarta emelni, a kis lány igyekezett magától eltolni az apját. Az alkohol bűzének átható szaga még két méter távolságból is jól érezhető volt. Marci azonnal feszült lett, erőltetett harsány kacarászással csimpaszkodott apja nyakába, aki előre hajolva erősen megingott, de kísérletet nem tett a gyermek felemelésére. Az úton haladó kerékpárosok rosszalló tekintetét éreztem magamon, itt engem mindenki ismer, tudják mi a munkám, de azt kevesen tudják, hogy nevelőanya vagyok. Egy gyalogos hölgy visszahőkölt mikor az apa felé-tántorodott, arcáról, leolvasható volt az undor és a rémület, majd megvető pillantást küldött felém. Barbi erősen szorította a kezem, amíg átértünk az úttesten és észrevette nagymamáját, akihez örömmel szalad oda, boldogan puszilta meg. A nagymamánál rákérdeztem, hogy ittas-e az apuka, s ő megerősítette a gyanúmat: - már részegen jött el Pestről és itt a kocsmába még ráivott. Az anyukánál is rákérdeztem, de az ő válasza visszafogottabb volt: - hát látod - s vállat vont.  Kértem a gyermek-jólétis kolléganőt, hogy ne maradjon egyedül, mert az apuka ittas és szigorú felügyelet mellett kell megtartani a kapcsolattartásokat, mert sajnos volt
már többször példa apuka agresszív viselkedésére. A kolléganő úgy ítélte meg, hogy nem fog gondot okozni számára a felügyelet. Én viszont veszélyeztetve éreztem a gyerekeket. Megérkezett a gyermek jóléti szolgálat vezetője és halkan megállapította, hogy apuka igen ittas, de szerinte nem jelent veszélyt a gyerekekre. Barbi az én édesanyámba csimpaszkodott -aki elkísért erre a találkozóra- nem akarta elengedni a védelmet jelentő kezeket. Az ittas apa felpattant és harsányan kijelentett, hogy akkor ő el is megy, mert a gyerekeit ellen nevelem és elveszem tőle az én hibám, hogy a gyerekek nem rajongással fogadják az ilyen alkalmakkor és nem fogadnak nekik szót. Most még higgadtan -de már kissé ingerülten - válaszoltam: ez nem az én hibám. Válasza, az orra alatt halkan dünnyögve, csak annyi volt: hát akkor kié?! Nem akartam veszekedni, úgy tettem, mint aki nem hallja amit motyog. Édesanyámmal elmentünk a dolgunkra, ott hagyva a kicsiket a családsegítőben. Kétségbe voltam esve, láttam a kicsi lányka félelmét és hallottam a kicsi fiú feszült kacagását. Nem tudtam mit tehetnék, felhívtam a Népjóléti bizottság elnökét és kértem a tanácsát, véleményét, segítségét. Sajnos nem az ő hatásköre és csak információval tud segíteni -nekem jelenleg ez is tökéletes, csak legyen már valami: a családsegítő szolgálat kötelessége, hogy jelentse a rendőrségnek, hogy az egyik szülő túlzott ittasságával veszélyezteti a kapcsolattartást és szondáztasson, vért vetessen az illetőtől. Bejelentést csak a hivatalos szerve tehet a rendőrség felé, én nem. Mivel nem én vagyok kijelölve a láthatások felügyeletére. Felhívom az illetékes kollégát telefonon és megkérem tegye meg a bejelentést, de ő úgy ítélte meg, hogy nem veszélyezteti a szituáció a gyerekeket és neki nincs felügyeleti joga, ő csak a helyet biztosítja. Semmi tájékoztató anyagot nem kapott, nincs információja arról, hogy apuka vagy bármely családtag nem jelenhet meg ittasan a találkozókon. Megköszönöm a segítségét és tudom, hogy nem tettem semmit, nem tudom megvédeni a rám bízott gyerekeket, hiába minden. Gyűlöletes érzés a tehetetlenség, és nagyon felbosszantottam magam, hogy ekkora hülye vagyok -gyámságot vállaltam, ami nagy felelősség, de nem tájékozódtam eléggé a körülményekről és most itt vagyok, engem kötelez az Állam felé tett gyámi szerződésem, de jogom az nincs semmihez, csak annyit tehetek, hogy asszisztálok a gyerekek tönkretételében. Ebben viszont én nem kívánok részt venni! Meg kell találnom a kiutat.

Letelt az idő és visszamegyünk anyuval a kicsikért. Barbi boldogan rohan anyukám karjaiba, és kérdezi, hogy akkor már megyünk is? Még nem mehetünk, el kell intézni egy két dolgot, újabb időpont egyeztetés, aláírások, stb. A kicsik közben kiszaladtak az udvarra a dohányzó apa után, aki felháborodva kiabál befelé, hogy: mi van, azt hiszitek nem tudok vigyázni a gyerekeimre? A családsegítős hölgy visszahívja a kicsiket, de közben telefon hívást kap és ki kell mennie az épületből, mert nem avatatlanoknak való a téma. Én tudom, hogy a főnöke hívja, és rólunk van szó, de nem igazán érdekel, hogy most kitárgyalnak minket. A gyerekek megint kiszaladtak az udvarral, alig várják, hogy induljunk haza felé - én nem szólok rájuk, hagyom az édesanyjuk és az én anyukám menjen utánuk. Az apuka beszólt nekem, de ebben az esetben már nem uralkodtam magamon és rákiabáltam, annyira feldühített, azt hittem beleverem a fejét a falba. Közölte, hogy kicsinál a következő tárgyaláson, és hogy az én alkoholista anyám ne merjen a gyerekei közelébe menni. Beolvastam neki, de nem sok választott el attól, hogy megüssem. Mit képzel magáról ez az ember, az én édesanyámat senki nem vádolhatja meg semmi valótlannal. Hogy jön egy ilyen "senki házi", ahhoz, hogy az én anyukámat ilyen hazugsággal illesse. Szegény többiek, rohantak befelé az épületbe, hogy lecsitítsanak. Még mielőtt bajt okozok magamnak. Mert én lennék meghurcolva, ha beverném a fejét ennek az aljas rágalmazónak.  A részeg apa, megijedt és rohanva hátrálni kezdet, még mielőtt baja esne, és leült egy nagy fotelba. Marci mellé lépett és elkezdte korholni: mit parancsolgatsz, miért uralkodsz mindig. Az apja, szinte a fejét leharapva kiabálta a fiúcska felé: kitől hallottad ezt? ki mondta ezt neked? Marci megijedve, de kihúzott háttal válaszolta: senki, te csinálod ezt! Te parancsolgatsz mindig!

Barbi remegve szorította az édesanyám kezét és bújt a háta mögé védelmet keresve. A kicsik el sem akartak köszönni az őket látogatóktól, többszöri unszolásra megtették a kötelességüket és elindultunk haza. Marci fogta a kezem és büszkén lépkedett az oldalamon, Bari a járdán előre szaladt és meg -meg állva bevárt minket. Hamar haza értünk, a gyerekek szinte rohantak. Itthon leültek játszani, külön -külön, mert csak így van békesség az ilyen találkozók után.

Az éjjel rettenetesre sikerült ismét. A kicsik bepisiltek, Marcinak megint rémálma volt és a féléjszakát vigasztalással a karjaimba töltötte, Barbi a második bepisilés után az anyukám mellé bújt az ágyba és sokszor keservesen felsírt.

döbbenetes, de ez van

állandóan pörgök, rohan az élet és én is loholok vele, hol lemaradok kissé, hol lazán fel tudom venni a tempót( megjegyzem, egyre kevesebb sikerrel) ......... megpróbálok minden embert elfogadni olyannak, amilyen. nem mondom, hogy néha nem okoz nehézséget, de nem akarok megváltoztatni senkit és igyekszem soha, soha nem mondani kritikát. de amikor a számon kicsúszik a gondolatom, akkor valami nagyon vérlázítónak kellett történnie:

vendégem érkezett, sokszor megálltunk dumálni az ovi előtt, mikor még a nagyobbacska gyerekem oda járt, az ő kicsi lánykája akkor kezdte az óvodát, mikor az én nagy fiam befejezte. -még utána is sokszor találkoztunk, de igazán közeli ismeretség soha nem alakult ki közöttünk, maradtunk a felszínességnél - az én hibám, mert nem vagyok az a mindenkit beengedek a belsőköreimbe ember. elfogadok, de ez nem jelenti a barátságot is egyben.- meglepett a látogatása, mert soha nem jártunk össze. megkínáltam egy kávéval, és nem sokat jó-pofiztam, rátértem a lényegre, érdekelt miért is jött: -nevelőszülő akarok lenni, mit kell tennem, hogy sikerüljön? a lányom már nagy és már nem igényel annyi foglalkozást, mint eddig, nem kell már babusgatni és úgy gondoltam, nem lenne rossz még egy gyerek a háznál, akivel lehet foglalkozni, akit lehet szeretni. rágyújtottam, és igyekeztem nem kimutatni amit éppen érzek, nem tetszett a hangsúlya, és a tekintete sem, volt valami a pillanatnyi testbeszédében, amitől borsózott a hátam. a jelentkezésnél, a tanfolyamnál kezdtem, az elejéről szépen fokozatosan. láttam figyel, de ez mind nem érdekli, nem ezért jött. szándékosan húztam a dolgot, aprólékos részletességgel beszéltem neki az oktatásról, a pszichológusról, a családlátogatásokról, a kapcsolattartásról, a kihelyezési tárgyalásról......... fokozatosan adagoltam egy-egy negatív információt, papírmunka, felelősség, gyámság vállalása, stb. láttam kicsit gondolkozóba esett, de ezt még mind legyőzhetőnek, megoldhatónak ítélte (ez nem gond, van lakásom, két szoba, nappali, konyha, a lányommal kényelmesen elférünk, az anyósék kertvégébe építkeztünk, az udvar is elég nagy. de párommal nem élünk együtt, mert játékszenvedélye miatt elhidegültünk egymástól). nem akartam a magánéletével foglalkozni, inkább haladjunk tovább:- van kérdésed? szólj. lehet, nem minden jutott az eszembe, annyira sokszínű az életünk, hogy ha igazán meg akarod érteni, bele akarsz látni, arra nem elég egy rövidke beszélgetés. ezek információcseppek csupán. láttam vívódik, de összeszedtem minden bátorságát, és kérdezett: - mennyit kapsz ezért? mert én már körbejártam minden létező munkahelyet, de nincs felvétel sehová, semmi lehetőség nincs a környéken. és amíg a lányom általános iskolás, addig nem is nagyon tudok távolabb elhelyezkedni. számítottam erre is, hiszen, mindig előkerül ez a kérdés. elővettem a szerződésem és a folyószámla kivonatomat: még mielőtt, azt hiszed, hogy be akarlak csapni, tessék, nézd. ez a fizetésem, ez a gyerekek ellátmánya, ez a CsP. a szeme kikerekedett, ha csak ennyid érkezik havonta, abból te nem tudsz megélni. -ennyi a fizetésed? és mutatott a 16 EFt-ra. bólintottam és figyeltem az arcát, figyeltem a reakcióit. közben anyuka leült mellénk kávézni és nem igazán értette, mi okozott ekkora döbbenetet a vendégnek. kifejtettem, és bevontam a társalgásba a vendéget is. még mindig a folyószámla kivonatot szorongatta. kezdtem érteni a dolgot, de még nem akartam elhinni még nem akartam belátni, hogy megint itt van előttem egy embertársam, akinek a gyerekek csak sok-sok számot jelentenek a bankszámlán és több papírt a pénztárcába. vártam, hogy kibújjon a szög a zsákból, nem akartam megbélyegezni. lassan készülődni kezdett, mennie kell, de még végszónak oda vetette: ennyi pénzért csinálod? nem vagy normális! ez nem elég semmire, miből élsz meg? ezek mellett a gyerekek mellett nem lehet dolgozni, mióta itt vagyok folyamatos figyelmet igényelnek, hisztiznek, kötözködnek egymással, csak azért hogy minden figyelem az övék legyen. (igen, ez igaz, valóban rohangálnak fel, s alá a lakásban, ki az udvarra majd vissza, hol hangosan kacagva, hol panaszosan sírva, hol hisztizve ajtót, játékot csapkodva) nincs tőlük egy percnyi nyugtod sem, nem tudnak szépen ülve eljátszani, nem küldheted őket el a nagyihoz nyaralni, nincs semmi magánéleted, nincs pihenő időd. komolyan mondom, ennyi pénzért nem éri meg csinálni! (nem, ez igaz, ennyiért nem éri meg csinálni, de én látom a változást a gyerekeimen, én tudom honnan jöttek, mennyit tudtak - és csak remélni tudom, hogy amit tőlem kapnak az boldogabbá teszi őket MOST és eljövendő életükben.) anyukám boldogan kihúzta magát, és büszkeség áradt egész testéből, tekintetéből.......csak annyit fűzött a beszélgetéshez: ha nem vagy elhivatott, akkor ne is indulj neki ennek az útnak, nem neked való. felvette a mosott ruhákkal teli lavórt és elindult teregetni a hátsókertbe.

Lehet, hogy nem fogod elhinni! De nem a pénzért csinálom, és nem is azért kezdtem el az egészet, sőt a munkahelyemet is elveszítettem, köszönhetően az előítéleteknek, amik az emberekben élnek a nevelőszülőkről és a nevelt gyerekekről. Mindenki azt gondolja, hogy százezreket kapsz havonta, nincs semmi dolgod, hiszen  a gyerek eljátszik, főzni így is - úgy is kell, egy tányérral többet, vagy kevesebbet oly mindegy, be rakod őket az oviba, suliba majd este hazahozod és ezzel minden megoldódott. ezek a gyerekek nagyon zavarodottak, hiszen nincs semmi biztos, szilárd kapaszkodó az életükbe. nem lehet tőlük elvárni, hogy nyugodtak és kiegyensúlyozottak legyenek, jól nevelt, minta gyerekként viselkedjenek.

a gyerekeim kijöttek elköszönni, ügyesen ahogy tanulták, elbűvölőek mint mindig. a vendég szeretettel megsimogatta a buksijukat és fogadta a köszönést. majd elment.

gondolkodóba estem, nem igazán tudtam mit értek, értsek az egészből. egyrészt igaza van, másrészt viszont nem. nem kell, hogy csak a pénz motiválja az embert, az is kell a megélhetéshez, de nem minden foroghat csak e körül ............. kivéve most az én gondolataim. mert bizony sok mindenben igaza van, de egyenlőre belőlem még nem sikerült kiölni a gyerekek iránti rajongást. hiszek a szeretet erejében, és  a következetességben, a szülői szigorban, a családi összetartozásba.

rohan az idő, én is próbálom felvenni a tempót, egyre kevésbé sikerül...... kétségek gyötörnek, visszahúznak .......... meddig bírom még???

szigorú felügyelet mellett

A kapcsolattartásunkat szigorú felügyelet mellett lehet megtartani, ez a határozatban vastagon szedett betűkkel ki van emelne! Az viszont nincs oda írva, hogy kinek a szigorú felügyelete mellett.......ebből nem régiben adódott egy kis gondom.

Történ ugyanis, hogy:

itt a Gyermeknap és ennek alkalmából egy alapítvány ingyenes belépőjegyekkel kedveskedett a nevelőcsaládoknak, s azok gyermekeinek. Sok helyre elviszem magammal a gyerekeket, hiszen a körülöttük lévő nagy világot csak így ismerhetik meg, a tapasztalás a legjobb tanítómester ebben a korban, és még ezután is. Nagyon örültem a hírnek, hiszen egy állatkerti belépő -nekem- nagyon drága, a gyerekeknek viszont határtalan örömöt jelent az ide tett látogatás.

Nevelési tanácsadónk a jó hírt telefonban közölte, de a dátum, amit megadott nekünk nem volt jó, hiszen erre a napra volt kiírva az egyik kapcsolattartási időpontunk. Mondtam is neki, hogy jó lenne, de nekünk ez a nap foglalt. A válasz kicsit kellemetlenül ért -de ebben a pillanatban még nem tudtam meghatározni és kifejteni a rossz érzésem. Nem baj, hogy nektek akkor lenne a láthatás, hiszen majd ott megtartjátok. A jót, a hasznossal egybe kötve. Kelletlenül ugyan de beleegyeztem. Majd a telefonhívás után mélyen gondolkodóba estem: ki fogja felügyelni a részeges apukát? ki fog odafigyelni, hogy ne a büféknél töltse az idejét borozással? ki fogja a gyerekeket szemmel tartani? ki fogja a kezüket? Leperegtek előttem a már jól ismert, és mindig ismétlődő találkozásaink emlékei. Apuka italbűztől átható szaga, durva, agresszív, harsány viselkedése, vulgáris szóhasználata. Nagymama szétszórtsága, figyelmetlensége. Anyuka állandósult üres tekintete, semmire oda nem figyelése. (minden alkalommal én kapom a szemrehányó pillantásokat, a kritikákat: a gyerekek nem tudnak megülni a fenekükön, nem foglalkoznak a családtagokkal, nem velük játszanak, ott hagyják őket és minden jobban érdekli őket, mint a családjuk. eleinte még próbáltam koordinálni ezeket az alkalmakat. mondtam a kicsiknek, menjetek és üljetek a nagyi, anyuka, apuka ölébe. meséljétek el mit tanultatok az oviba, mi történ veletek, beszélgessetek, játszatok a szüleitekkel, stb., de minden csak addig tartott, amíg én vezényeltem, amint magukra hagytam őket, a szülők egymást kezdték szapulni, marni és nem foglalkoztak a gyerekeikkel. nekem elegem lett az egészből és most már elmegyek sétálni, kávézni amíg le nem telik az idő)

Ki fog vigyázni az én gyermekeimre?

Forrongott benne a kétségbeesés dühe! Mit gondolnak az egyesületnél? Miért teszik ki a kicsiket ilyen kellemetlenségnek? Vagy azt hiszik, hogy én köteles vagyok bevállalni egy ilyen helyzetet? Elérkezett a szerda, amikor is a nevelési tanácsadóm és a TEGYESZ-es ellenőr meglátogatott. Minden bevezetés nélkül közöltem a fenntartásaimat. És kijelentettem: márpedig én ezt nem vállalom, akkor inkább nem megyek sehová a gyerekekkel. vagy pedig majd ők kísérgetik a családot és minden felelősség az övék. Ezzel én lezártnak tekintettem a vitát. A nevelési tanácsadóm viszont nem. Kijelentette: a gyerekekkel együtt megkaptad a családjukat is és ez ezzel jár. Nagyon ideges lettem, miazhogy megkaptam a családjaikat is? Jó hogy már nem azokat is ide költözteti és még én fizessem az alkohol számláikat is. Álljon meg a menet! Ez nincs meghatározva sehol és erre nem kötelezhet. Nem vagyok hajlandó ebbe a kellemetlen helyzetbe sodorni  magunkat. Én nem fogom a gyerekeket ilyen szituációnak kitenni. Nincs jogom rászólni az italozó szülőre, hogy ne fogyasszon alkoholt, ne viselkedjen antiszociálisan. De ha végig nézem, amint a sárgaföldig le issza magát, én éppen ugyanolyan vétkes vagyok, mint ha én is azt tenném. Ez nem az a jó példa, amit a gyerekeknek mutatni szeretnék. A veszekedés, amit pedig rendeznék a alkoholfogyasztásért, az meg a másik fele. Forrt bennem az indulat és kijelentettem, hogy már pedig nem fogok megjelenni a kicsikkel, inkább hazudok......azt mondom beteg vagyok és nem megyek el. Gyűlölöm a hazugságot, és azt még jobban, ha erre akarnak kényszeríteni. De a gyerekek érdeke az első, és az egyetlen ami érdekel. A TEGYESZ-es kolléga itt látta a kedvező pillanatot a hozzászóláshoz: jó, akkor te most beteg leszel, felhívjuk a szülőket, hogy nem tudod elvinni a kicsiket és felmentek csak ti az Állatkertbe. Nem vagy köteles kitenni magatokat ennek a kellemetlen helyzetnek. Nem tudhatod mi lenne az egészből, előzzük meg a felesleges és nem kívánatos atrocitásokat. Nevelési tanácsadónk kicsit elhúzta a száját, de nem szól többet. Tudtam a száj húzás nem nekem szól, hanem a rá váró kínos feladatnak, telefonálni a családnak.

Eljött a nagy nap, korán reggel a kicsikkel és a nagy fiammal elindultunk Budapestre. Nagy volt az izgalom, a vonaton rágcsálással vezették le a feszültséget, amit a várakozás okozott. Zuglóban leszálltunk, kicsit villamosoztunk és a Ligeten keresztül sétálva mentünk az Állatkertig. Nagyon tetszett a gyerekeknek a forgatag, az egymást követő rendezvények hangzavara, a rengeteglátványosság. Nevelési tanácsadónk az állatkerti kapunál várt ránk, már messziről kiszúrt minket. Mosolyogva üdvözölt, s mi is őt. A kicsik izgatottan mesélték, hogy: képzeld, megyünk az Állatkertbe! Szemeik boldogságtól csillogtak, mosolyuk ragyogott és be nem állt a szájuk. Izgatottságukat fokozta, mikor elmagyaráztam nekik, hogy miért várt itt minket a tanácsadó, hogy tőle kapjuk a belépőjegyeket. Marci hízelegve hozzábújt és nyájaskodva, de minden őszinteséget mellőzve mondta: szeretlek téged is. Nem csak én vettem észre a kijelentés hamisságát. Tanácsadónk apró félmosollyal vette tudomásul, látszott mennyire fáj neki az őszinteség hiánya, de természetesen nem adott hangot érzéseinek. Halkan megjegyezte nekem: most már értem miért aggályoskodtál az Állatkerti kapcsolattartással -tekintetével végig szántott a kavalkádon, hatalmas embertömeg hömpölygött mindenfelé. Majd a fülembe súgta: apuka kétszer hívta még fel őt este, és részeg, obszcénségével zaklatta. Minősíthetetlen jelzőkkel illetett engem és a családomat. Mert nem tudunk megjelenni az állatkerti találkozón : mert az a hülye k*rva megbetegedett, miért nem hozza el az anyja a gyerekeimet, ja, mert az is .......  . Megalázottan, és dühösen éreztem magam. Hogy mert bárki is rosszat mondani a családomról, hogy jön akárki is ehhez. Majd gyorsan összeszedtem magam és elhessegettem magamtól a kellemetlen érzéseket, nem akarom, hogy tönkre tegye a kirándulásunkat ez a rossz hír.  Tanácsadónk bekísért minket az Állatkertbe, fagyit vett a gyerekeknek - az én fiamat is meghívta egy fagyira, nem az egyesület pénzéből, saját zsebből fizetett a jegyes csemegét, szabadkozott, szoros az elszámolása, de nem akarja, hogy a fiam mellőzöttnek érezze magát, mondtam neki nem gond, kifizetem én. de ő nem engedte. ez a legkevesebb amivel tud segíteni- és elköszöntünk egymástól. Rövid ideig még a bejárat közelében, a padon ülve bámészkodtunk, a fagyit majszoló gyerekekkel. Majd az állatsimogató felé vettük az irányt, Zoo csemegét vásároltunk és figyeltem az apróságokat. Hangos csilingelő kacagásuk  összekeveredett a többi gyermekével, szaladgáltak egyik állatkától a másikig, izgatottságuk szinte tapintható volt az örömük határtalan. Eleredt az eső, de ez nem akadályozta őket a felhőtlen hancúrozás közben. Esőkabátba bújtattam őket, és ekkor szembesültem reggeli kapkodásom árával, magamnak nem készítettem semmit eső ellen. Az égi áldás langyos volt és nem okozott semmi gondot nekem -nem vagyok cukorból, egy kis esőtől nem lesz bajom-, haladhattunk tovább zavartalanul. Megetettünk minden állatkát, amit csak lehetett, még a kacsákat is a tóban, a tó mellett -bátor kacsamama kitotyogott kicsinyeivel az eső áztatta járdára és egy mélyedésből itatta a kis pihéseket, nem kellett ennél nagyobb csábítás a  gyerekseregnek, guggolva állateledelt szórtak eléjük, együtt örült a kacsa család és a gyermekhad. A körséta után visszamentünk az állatsimogatóhoz és még egy jó bő órahosszat ott töltöttünk. Majd elindultunk hazafelé. Mindannyian fáradtan, kimerülten ültünk a vonaton. A kicsik csendesen rágcsálták a kürtöskalácsot és itták a málnaszörpöt, Barbit hamar elnyomta az álom. Marci és Krisz még sokáig beszélgettek az Állatkertről és élményeikről, halk kuncogásukból tudtam igen kimerültek, mert ellenkezőesetben hangos zsivajuktól zengett volna a vonat. Boldogság öntötte el a szívem, hallgattam a "testvérek" fojtott hangú csevegését és figyeltem a szuszogó kislányt, aki az ölembe hajtotta copfos buksiját és mosolyogva álmodta a nap eseményeit.

fenyegetés, zsarolás

Az emberi türelem véges, nem feszíthető a végtelenségi a húr, sehol és senkinél.

A drótkötél idegekkel rendelkező Réka nevelőanyánál végképp felmondta a szolgálatot a türelme. Jobban mondva nem is nála, hanem a munkából hazaérkező férjénél, aki azt látta, hogy felesége és párhónapos baby-je sír a kanapé szélén ülve. Nem kellett kérdeznie semmit. látta, hogy nevelt gyermekei a sarokban/nál álldogálnak, néha a lányka Gerda odaszalad kisöccséhez belerúg egyet, vagy szájon vágja (a kis fiú sírva fakad) a lányka boldog mosollyal a száján, még folytatná a bántalmazást, ha többszöri kérés, figyelmeztetés után nem kiabálna rá a felnőtt. Majd gyors fordulatot vesz és dühödt arccal neki rohan a fegyelmezni akarónak. Balázs -a férj- oda lép síró feleségéhez és gyorsan szemrevételezi őket, a csecsemő szem alatt horzsolás, vöröses, vérezgető folt. S ebben a pillanatban rohan neki a dühödt, ártani, fájdalmat okozni akaró kis lány. Betelt a pohár! Balázs elrohan az orvoshoz népes családjával, és a még mindig síró, sokkos állapotban lépvő feleségét együtt faggatják az ügyeletes orvossal: mi történt? Közben Gerda felborítja az orvosi vizsgálóban található szemeteseket.  Hiába van az asszisztens és Balázs figyelő tekintete, figyelmeztető, intő szava. -Csak később derül ki, hogy a kislány és testvére -egy óvatlan pillanatban- az alvó csecsemőnek a szemével akartak játszani, egy játékdarabjával.- Balázsra rosszalló tekintettel  néz az orvos, még nem tudja, hogy mi a helyzet, azt gyanítja, hogy szülői felelőtlenség van a háttérben, vagy az apa bántalmazza a családot, stb. -Arról még nincs tudomása, hogy a nagyobb gyerekek több alkalommal bántották, nem csak a babát, de neki támadtak az anyukának is. És, hogy Gerdának, milyen viselkedési zavarai vannak. Réka elhozta  az orvosi szakvéleményeket is magával.- Balázs kézen fogja két neveltjét és kimegy velük a folyosóra, így legalább az orvos nyugodtan megnézheti a baby-t és zaklatott anyukáját. Eltelik félóra, majd ugyanannyi......Balázs a közeli parkba ment a gyerekekkel, hogy ott nyugodtan tomboljanak, szaladgáljanak, kiabáljanak.....itt nem zavarják a rendelésre várakozókat és szemmel-tarthatja az ügyelet bejáratát, várja szeretett feleségét. Már nagyon izgatott, tudni szeretné, mi van a baby-vel. Hiszen már régóta várják közös gyermeküket és a  terhesség ideje alatt is  többször kellett kórházba feküdnie Rékának (veszélyeztetett terhes volt), de nem tudta betartani az orvos által előírtakat, mert a hivatalt nem érdekelte, hogy segítsen ( a terhesség nem betegség, nem fogyatékosság, mit hisztizel, több millióan kibírták már, te sem vagy kivétel - ez volt a válasz a kérésre, mikor Réka szerette volna áthelyeztetni a gyereket). Végre, feltűnik az ismerős alak, karján a csöppséggel, már egyik sem sír. Felesége lassan sétál feléjük, alaposan megfontolja az orvostól hallottakat és tudja, nem hibázhat döntésének meghozatalakor. Az úton hazafelé nem beszélgetnek, Réka férje kezébe adja az orvosi látleletet és némán vezet tovább. Balázs vacsora előtt megmossa a gyerekek kezét, és a terített asztalhoz kíséri őket. Mindenki a megszokott helyén ül és csendesen, jó ízűen esznek. Majd Balázs szól: ott vannak a nagy dobozok, rakjátok bele a játékokat, a többit Réka és én elpakoljuk nektek. Igyekezzetek, mert elviszlek benneteket. Gerda meglepődve néz Balázsra: miért nem a baby-t viszed, azt vertük. Azért vertük, hogy vigye el a bácsi őt is, nem kell nekünk. Balázs csak mormolja a sokat ismételt mondatokat: nem szép dolog verekedni, és nem szabad egymást bántani, szeretni kell egymást, stb.

Réka könnyezve puszilja meg a neveltjeit, és fájdalomtól sajduló szívvel int utánuk. Férje visszaviszi őket a gyermekotthonba. Tudja mekkora súlya van a döntésüknek! De azzal is tisztában van, hogy ez így nem mehet tovább, le kell zárnia életüknek ezt a részét. A nevelési tanácsadók, a gyermekjóléttisek nem foglalkoztak állandósult panaszaival, senki nem segített neki. Az orvos választási út el állította: asszonyom, jól gondolja meg! most a szemét akarta kiszúrni a két gyerek a kicsinek, nem régen a babakocsival együtt borították fel a kicsit, holnap esetleg megpróbálnak valami mást. most őszintén mondja meg nekem. alkalmasnak érzi magát arra, hogy a két nehezen kezelhető gyerek mellett a párhónapos baby-t is  nevelje, óvja, felügyelje, s mindezt maximális figyelemmel tegye? Úgy, hogy az mind a három gyereknek jó legyen? Réka halkan válaszolt: nem. erre nem vagyok alkalmas. ezért kértem már hónapokkal ezelőtt segítséget az illetékes hivataloktól. de mindenki csak hülyének néz és nem érdekel senkit amit mondok. Ha évekkel ezelőtt -még a kihelyezés előtt- elmondták volna, hogy a gyerekeimnek milyen komoly mentális és pszichés gondjaik vannak, nem vállalom őket, hiszen tudom, mire vagyok képes. nem vagyok képzett gyermek pszichológus, vagy speciális foglalkoztató pedagógus, erre nem kaptunk képzést, sőt nem is erről volt szó. Azt tudtam (telefonban és személyesen ennyi információt kaptam: Gerdával nem lesz könnyű), hogy kisebb gondok, problémák vannak, hiszen a családokból való kiemelés, vagy megkésett kiemelés hatalmas kárt okoz a gyerekekben. (A gyerekotthonokban pedig, -nevelési tanácsadói vélemény, jellemzés:- " farkastörvények uralkodnak", a legharsányabb, legdurvább, legrosszabb gyerekkel foglalkoznak csak. Mennyi gyerekről is kell gondoskodnia ott egy nevelőnek, gondozónk? Nem lehet ideje mindenkire és mindenre. Csak a legcsibészebbek regulázására marad ideje, energiája.) Ami orvosolható fokozatosan, sok szeretettel, nyugalommal és szakemberek segítségével. De a mi esetünk nem erről szól, itt mind a 3 testvér sérült, súlyos gondokkal küzdenek. Nem egy emberes a feladat. Nálunk más a helyzet, sajnos.....Még folytatták a beszélgetést, s az eltelt egy óra hossza alatt megszületett Réka elhatározása. Vissza kell vinnie a gyerekeket, mert már közel két éve ezért könyörög a hivataloknak. De most vége, elszakadt a cérna, nem hajlandó veszélyeztetni tovább magukat. Így is sok mindent vesztett már el, de a baby egészségét nem fogja veszélyeztetni. Mára már nincs munkája, mert a vendégei elszoktak tőle, nem bírták elviselni a neveltjeinek durva viselkedését, vagy mert éppen kakival kenték ki a lakást, esetleg a vendég cipőjét. A legdurvább az volt, mikor egy hölgynek a körmeit befejezte és az fizetni akart, a retikül tartalma szétborogatva a padlón, iratai össze-vissza az összetört rúzs nyomaitól színesen hevetek a padlón, kanapén. A tárca is ott volt valahol, tartalmától megfosztva gyerekkártyával kitömve, több ezer forint apró darabokra szaggatva konfettiként színesítette a parkettát. Réka soha életében nem szégyellte magát ennyire. S ezután az eset után szépen lassan elmartak a vendégek, a vállalkozást szüneteltette, majd megszüntette.

Este (18.00) jött a telefonhívás, a mocskolódás a hivatal részéről. A fenyegetés: feljelentünk, mert nem hozhatjátok csak úgy vissza a gyerekeket, nem tehetitek meg ezt velünk. Senkit nem érdekel, hogy veszélyeztetve érzed magadat és a gyerekedet. Mi az, hogy nem tudod megoldani a problémákat.  Különben is ez nem rólad szól, hanem a nevelt gyerekekről...STB. Nem tehetitek ki a gyerekeket az utcára. Senkit nem érdekel, hogy te ezt nem bíród idegekkel, hogy nem érzed magad alkalmasnak. Majd mi mondjuk meg, hogy alkalmas vagy-e vagy sem.

mit tehetsz???

Telefon hívást kaptam az egyik kedves nevelőanya barátomtól. Kétségbe van esve és az én tanácsomat várja.......tudja, hogy soha nem adok tanácsot, de beéri a véleményemmel is, csak had öntse ki a szívét, s annak összes fájdalmát. Érdeklődve hallgatom, nem egy pánikolós, gyenge anya! És ha őt már kétségek gyötrik, akkor ott valóban nagy lehet a baj. Már írtam róla és 3 neveltjéről és most már jó pár hónapos saját kicsi gyermekéről.

Nem került hozzá vissza a legkisebb leányka, Gizella, ő az ideiglenes nevelő-anyunál van, várakoznak az örökbefogadásra. A testvérek szét választásáról szóló végzést, még nem is indították el.  Nemhogy az örökbefogadás hosszadalmas menetét. De jó helyen van és sokat fejlődött, fejlődik. Senki nem tartja fontosnak, hogy rendezzék a hivatalos dokumentációt, kollégák között van az ügy, nem lesz gond. Kéz, kezet most és senki nem szól. A nevelőszülő nem fog, mert nem hagyják, hogy beleszóljon, és különben is........a nevelő az, aki egyáltalán nem szólhat, mert neki hallgass a neve, erről tesznek a nevelési tanácsadók, vagy akármelyik hivatalos személy. (tudom, ez most nem a legszebb kifejezés volt, de sajnos ebben az esetbe valóban erről van szó)

A két testvére marad az eredeti nevelőnél, igaz többször kérte a nevelési tanácsadót és a TEGYESZ-től ellenőrzésre kijárót, hogy mihamarabb intézzék el, hogy a gyerekek elkerüljenek tőle. Mert "ön-és közveszélyesek" - szakemberek írásos véleménye bizonyítja-, s a kicsi babát is többször bántották, akkor is, amikor az édesanyja karaiba éppen evett, vagy felborították a babakocsit a kicsivel együtt. Elég egy óvatlan pillanat és a két gyermek -ezt kihasználva- irigységből bántja a baby-t. Mára odáig fajult a dolog, hogy az anya már az illemhelyre sem tud elmenni a csecsemő nélkül. Férje nem kap több szabadságot, mert az állását kockáztatja, és ugye ezt "a mai" világban nem engedheti meg magának az ember.(tanácsadói javaslat: jobban kell szeretni a gyereket, több időt kell vele tölteni. nem sokára vége az ovinak és akkor rendeződik a kislány lelki világa, mert biztos, hogy az oviban nem bánnak jól vele, ezért ilyen agresszív. - lehet, hogy én vagyok nagyon naiv, de nekem eddig nem voltak rossz tapasztalataim az ovikkal kapcsolatosan, főleg nem az egyháziakkal, mert ott a vezető óvónő állandó figyelme mellett, a Biblia tanításait szigorúan figyelembe véve kell a gyerekkel bánni.)

Mi a felháborodásom oka? Az, hogy ez a nevelő nem kap segítséget az illetékes helyről. Hiába minden kérése, panasza. A válasz ugyanaz minden alkalommal: Hosszú ügyintézési időt igényel egy "ilyen dolog". És ha már eddig kibírtad, akkor nem lesz gond kibírnod, amíg örökbe fogadják a gyerekeket. Vagy, amitől a bicska kinyílt a zsebemben: miért nem vágod szájon?!

Nézzük mekkora gondok vannak valójában:

a közel 5 éves nagy lányka súlyos magatartási gondokkal küzd. Az óvodába a szülők és a pedagógusok feljelentették a gyermeket és az ügyet jelenleg vizsgálja a helyi gyámügy. A lányka szekrényeket, asztalokat, székeket borogat, játékokkal dobál, veri a társait, az óvónőt és a gyerekeikre várakozó szülőket. Rendszeresen bepisil/bekakil az oviban, hogy csak vele foglalkozzanak. S, amikor otthon ugyanezt megcsinálja, és azzal fűszerezi, hogy a bugyijába rakott dolgot szét keni a falon, szőnyegen, ruhásszekrényben, s annak tartalmában. Játékokat összetöri, a törött darabokkal karcolja, szúrja, böki a társait/családtagjait. A fegyelmezni akaró pedagógust rúgja, harapja, csípi, székkel, játékkal dobálja, és ugyanezt teszi a nevelőszülővel és családtagjaival. (tanács az illetékesektől: benne van a génjeiben, az apja többszörösen visszaeső bűnöző, testi-sértésért, súlyos testi-sértésért, betörésért és egyebek. mit vársz tőle? nem hazudtolhatja meg a vérét?!)

a 4 éves kisfiú szellemileg nagyon le/elmaradott. A nővérétől retteg, viselkedését követendő példának tekinti. A szobatisztaságra szoktatás hiábavaló szélmalom harc. Az eddig eltelt évek alatt annyit sikerült elérni, hogy a pelenkát már nem tűri meg magán a gyermek. De hiába a zenélőbili, és akármilyen csodajáték, örömujjongás, taps ha véletlenül a bilibe pisil......másnap kezdődik előröl a harc, mert a szőnyegen és falon szétkent kaka teszi boldoggá a fiúcskát, és az, hogy a játékok közé pisilhet. (erre a tanácsadói javaslat: vegyél gumilepedőt! - mi a fenének gumilepedő? itt nem egyszerű ágyba vizelési gondok vannak!)

Mit tehet a nevelő ebben az esetben? SEMMIT! Mert ahonnan a tanácsot és a segítséget kellene kapnia, onnan csak semmit mondó okoskodás érkezik. A valós problémára nem tudnak megoldást, vagy nem akarnak tudni.

csak egy anya......üzenetben

utálom a körüzeneteket, s ezzel nem vagyok egyedül :D    ezt most mégis megtartom.

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.

A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.

Úgy értem -magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ..?

''Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő, ''Anya vagyok. "

"Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó!"- hangsúlyozta a hivatalnok.

Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban.

A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint:

"Hivatali Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".

''Mi a foglalkozása? "-kérdezte.

Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktak belőlem a szavak.

''Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.''

A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall.

Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat, majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.

''Megkérdezhetem, "-kezdte a hivatalnok érdeklődéssel- "Pontosan mit csinál ezen a területen?"

Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:

"Továbbképző kutatómunkát végzek, (amit az anyák nem) laboratóriumban és terepen, (általában úgy mondom a házban és a házon kívül).

A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány).

Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani? )

és gyakran napi 18 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz).

De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.''

A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.

Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve,  szaladtak elém a laborasszisztenseim : 13, 7 és 3 évesek.

Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt..

Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára!

Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.

Anyaság!

Micsoda nagyszerű karrier!

Különösen, ha egy cím is van az ajtón.

Akkor a Nagymamák

"Vezető tudományos munkatársak  a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén '', és a Déd-nagymamák ''Ügyvezető tudományos munkatársak"?

a nagynénik "Tudományos munkatárs-helyettesek".

Kérlek küld el ezt egy másik Anyának, Nagymamának, Nagynéninek, és más barátoknak, akiket ismersz.

Legyen kevesebb problémád, több örömöd, és csak boldogság kopogtasson az ajtódon!

Légy kedvesebb mint kellene. Mindenkinek, akivel csak találkozol meg kell vívnia a saját harcát.

Sosem tudhatod, hogy egy perc vagy egy pár őszinte szó mikor befolyásol egy életet.

a szó elszáll?

Sokunk tudatában él az a szólás, hogy a "szó elszáll"............., s ebben hiszünk is, sőt tapasztaljuk, hogy gyakran igaz. Én most mégis szeretnék rátapintani a "kivételek erősítik a szabályt" dologra.

Újabb találkozó a szülőkkel, édesapa, édesanya és a nagyi is megjelent - az apuka nem jár rendszeresen a kapcsolattartásokra- most még is két ízben, megjelent. Örül a gyerekeinek, a sajátos módján foglalkozik is velük -zavaróan harsányan, durván, a gyerekeken kék-zöld foltot hagyva játékuk után. Az anya csak szemlélője minden egyes találkozónak -nem is próbál meg kapcsolatot teremteni a kicsikkel-, a gyerekeket unszolni kell, hogy beszélgessenek vagy az ölébe üljenek, játszanak a saját édesanyjukkal. A nagymama még mindig csak az egyik unokáját veszi figyelembe, a kislánnyal csak akkor foglakozik , ha tudja, hogy figyelik őket. Látszik rajta az elutasítás a lányka felé, hidegen viselkedik vele. Ott hagyom őket a kapcsolattartási helységben, felügyelet van rájuk és tudom, hogy a kolléga nő megbízható -minden figyelme a gyerekek felé irányul. Igyekszem vissza, hiszen tudom a 2 óra hossza igen megviseli a szülőket. Minden alkalommal látom a megkönnyebbülést rajtuk, mikor megjelenek! Nagy figyelmet szentelek a búcsúzkodás ceremóniájának, megbeszélem a kicsikkel, hogy lassan mennünk kell és szépen köszönjenek el a szüleiktől.......ez általában 5-10 percet vesz igénybe. Addig én kimegyek a kollégával az üvegfalú teraszra és megbeszéljük az eltelt 2 óra eseményeit, közben figyeljük a családot.

Látom a kolléga nő nagyon zaklatott, még soha nem láttam ilyennek. Erős jellemű hölgy, sok türelemmel és hatalmas empátiával megáldott. Éreztem, hogy valami baj van, alig vártam, hogy a teraszajtó bezáródjon mögöttem. De nem én voltam az egyetlen, aki erre várt, M. (kolléga nő) azonnal neki állt a mesélni valónak: őszintén mondom neked, szerencsések ezek a gyerekek, hogy hozzád kerültek. Mert ebben a "családi közösségben" nem lenne egészséges felnőtt belőlük -ezzel le is zárta a bevezetést. Miért van nálatok ennyire sűrűn a láthatás? Esetleg visszagondozáson vagytok? Megértem az érdeklődését, és látom a kissé rosszalló arckifejezését, ami nem nekem szól, hanem az értetlenségnek, ami minket körülvesz: -nem, nem vagyunk visszagondozáson, de egyszer majdnem oda kerültünk, egy elhamarkodottan döntő, kapkodó gyámügyes kolléga nő jóvoltából, akinek jó statisztika kellett volna. Kérte a döntést hozót, hogy előlegezze meg a bizalmat a családnak és félév eltelte után sűrítse a láthatást. Mert az ő megítélése szerint a család rászolgált. De 1 hónap múlva látnia kellett, hogy mennyire könnyelmű volt és kemény vádakkal illette a családot, a be nem tartott ígéretek miatt. De a kapcsolattartás sűrűsége megmaradt, nem lehet ritkítani, mert ahhoz, szakértői vélemény kell és nincs olyan pszichiáter, aki ezt bevállalná. Láttam M. arcán a megkönnyebbülést és folytatta a mondandóját: - az anya csak ül és bámul, nem beszélget, nem játszik, nem érdeklődik a gyerekei iránt, olyan mintha kifejezetten jó lenne neki ez a felállás, hogy a gyerekeit te neveled. A nagymama csak a fiaddal, Marcival foglalkozik, Barbit nem is akarja észre venni. A kislány hiába megy oda hozzá és szól neki, próbál vele kapcsolatba lépni. Szinte minden kísérlet kudarcot vall, mert a nagyinak csak a fiú unoka létezik. Ha még is egyszer-egyszer oda figyel rá, akkor is csak kis ideig és erőltetett mosollyal. Az apával nagy gondok vannak, megharapta a fiút és mikor rászóltam, akkor még neki állt feljebb, hogy ez nem fájt a gyereknek, csak szimulál. Nézd meg otthon a kicsi kezét, remélem nem maradt nyoma az apa játékának. Többször kellett figyelmeztetnem őket, hogy csendesebben és rohangálás nélkül próbálják meg eltölteni az időt, mivel az emeleten pszichológus rendel és zavarják a munkájában. Az apának ez sem tetszett és ehhez is kommentárt fűzött -minek ilyenkorra teszik a rendelési időt. Amibe nem szólhattam bele, az a beszélgetésük témája volt: az apa folyamatosan magyarázta Marcinak, hogy nem kell már sokáig Lyra-nál lakni, mert hamarosan hazaviszi őket és milyen jó lesz újra együtt a családnak. Van otthon új kutyuska, mert a cica megdöglött és a nagy kutya már nagyon unta magát egyedül, ezért hoztak egy kiskutyust. És ha hazaviszi őket, milyen jót fognak játszani a kutyákkal. Meg el kell menni a másik nagyihoz is, mert nagyon öreg már és még életében jó lenne, ha láthatná az unokáit. És majd ő elviszi őket a másik nagyihoz. Felülnek a vonatra és sokat utaznak és játszanak utazás közben, és milyen jól fogják magukat érezni együtt. Elkeserítő volt hallani az újabb üres ígéreteket, de hát ez van. Nekem kell végig nézni megint a gyerekek szemében a csalódást, nekem kell megélnem a gyerekek gyűlöletét. Mert ők azt hiszik én nem engedem el őket az apjukkal messzire a beteg, öreg nagyihoz. Miattam nem találkozhatnak a másik nagyival. Megköszöntem M.-nek a figyelmét és segítségét és elindultunk.

Átkeltünk a forgalmas úton és a járdán elköszöntünk még egyszer, most én diktáltam a búcsúzkodási ceremóniát: szépen adjatok édesanyának, édesapának és a nagyinak puszikát, sokat, hogy maradjon nekik későbbre is. Nem volt vergődés, rohangálás, sikoltozás. Csendesen, szépen köszöntek el a szüleiktől. Én is búcsút vettem tőlük, puszival, ahogy egy régi ismerőssel, családtaggal, rokonnal teszi az ember -éreztem az apán, az ital szagát, biztos, hogy nem egy, két pohárral gurított le a találkozó előtt. Látta a fintort az arcomon, nem szólt semmit, mert ezt már párszor megvitattuk és tudja, mi a véleményem az italozó emberekről. Arról meg jobb nem beszélni, mi a véleményem egy apáról, aki egy hónapban 2 alkalommal láthatja a gyerekeit és akkor sem tudja megállni, hogy nem piáljon. Tudja, hogy nem tehetek semmit ellene, nincs jogunk szondáztatni, vért vetetni tőle, s így az állításunk nem nyer bizonyítást. Marci hazáig arról mesél, hogy elutazik vonattal az édesapával és nem is jön vissza többet, mert ő már otthon akar lakni a két kutyával. És a Húga az maradhat itt nálam, mert nem kell neki testvér, ő meg az apja jót játszanak majd nélküle, nem kell neki testvér, mert akkor több édességet ehet, és nem fogja zavarni őket a kislány. Mert ez a kislány mindig útban van nekem. Hallgattam, csendben, magamra nyugalmat erőltetve és nem szóltam semmit, még nem. Féltem a haragom elsöprő lenne, és gátlásokat ébresztene a fiamba. Vártam a  megfelelő pillanatot! Megérte várni! Hazaértünk és jó idő lévén, hagytam őket az udvaron játszani. Kint ültem az udvaron, mert láttam Marci tekintet nagyon zavaros, ilyenkor nem hagyhatom együtt a két testvért. Látom keresi kishúga társaságát, de rászóltam: nem, nem mehetsz oda Húgihoz, te nem játszhatsz vele, mert téged ez a kislány mindig zavar, neked mindig útban van. Játssz egyedül! Láttam a meglepettséget az arcocskáján és azonnal el kezdett védekezni: én nem úgy gondoltam, nekem kell a kislány, mert én ezt már megszoktam és lehet vele játszani. Nekem a Húgika a testvérem. Ha az érdeke úgy kívánja, köpönyeget vált és nem számít mi történ előtte. Hiszen ilyenek a gyerekek! Cívódnak, verekszenek, de kis idő elteltével újra a legjobb barátokká válva a legnagyobb egyetértésben játszanak tovább, osztják meg egymással legféltettebb titkaikat.

Este felhívtam telefonon a beteg nagyit, aki nagyon messze él tőlünk, ma az apa oda adta nekem a tel.számot és egy kérést tolmácsolt mellé: szeretne velem beszélni az anyukája. (tudom, hogy ő örökbefogadott gyermek. és egyszer már szóba került, hogy neki milyen rossz gyerekkora volt, hogy ütve-verve volt és éheztették, még a hűtőszekrényre is lakatot tettek.) Kíváncsi voltam, hogy mi igaz ebből, s mi nem. Mert sajnos az 50%-ot is többszörösen osztani kell, ha az apával beszélgetek. A csörgésre egy megfáradt, de kellemesen meleg hang mutatkozott be: jó estét! T.-né Etelka vagyok, kivel beszélek? Én is bemutatkoztam és hozzá tettem, hogy az unokák nevelőanyukája. Éreztem a fáradtság eloszlott a hangjából és megköszönte, hogy felhívtam, s számtalanszor elnézést kért, hogy ezzel terhel engem, de mindenképpen meg akarja köszönni, hogy ennyire vigyázok az unokáira és amit hallott rólam, abból az derült ki, hogy nagyon szeretjük egymást a kicsikkel és sokat fejlődtek, mióta nálam vannak, stb.  Majd rátért a fia védőbeszédére, mint egy anya, aki mentegeti a gyermekét, hogy enyhítsen a büntetésen, pedig tudja, hogy vaj van a gyermek füle mögött. Nagy szeretettel beszélt a fiáról! Számtalan történetet elmesélt, némely mélységesen megdöbbentett, de figyeltem és a megkapott információkat megpróbáltam elhelyezni az eddigi tapasztalataim mellé. Hiszen szorosan összefonódik a gyermek és a szülő, nem számít mennyi ideig nevelte, vagy nevelte-e egyáltalán, a génekben sok minden elraktározódik. Mondhat bárki, bármit ez nem egyedül az én tapasztalatom. Egy óra hossza beszélgetés után el kellett köszönnöm, mert elfogyott a telefonomról a feltöltött pénz. Még sokáig gondolkoztam a hallottakon!

Másnap reggel újra előkerült az utazás és költözés témája. Kicsi fiam nem nyúlt a játékaihoz, minden szépen sorba állítva a polcokon. Csak ült az ágyán és nézte a tv-t, néha odaszaladt a Húgához és piszkálta, majd vissza az ágyára. Tízórai közben kibújt a szög a zsákból, sűrűn tekintgetett az ablak felé, láttam vár valakit. Én a nagy fiammal készülődtem a fővárosba, megígértem neki, hogy 1 hónapban 1 hétvégi napot csak mi ketten leszünk együtt. Marci végre fel tette a kérdését, ami foglalkoztatta: mikor jön már édesapa, hogy elvigyen? És ti meg minek öltöztök, úgy se jöhettek velünk. Nem tudtam jól elrejteni a sajnálatomat, kiült az arcomra az érzés. Egy újabb csalódás, egy újabb ígéret, ami soha nem lesz betartva. Mert a gyermek mindent elhisz, készpénznek vesz minden kimondott szót és nem feledi el. Még akkor sem, ha már többször megélte a naivság okozta fájdalmat. Hisz, hiszi, hogy minden felnőtt ígérete betartásra kerül. Az adott szó, az ígéret kötelez bennünket!

cikk rólunk

http://www.nlcafe.hu/ezvan/20110504/fizetesert_lettek_szulok/

Köszönjük a figyelemfelkeltő cikket az egyik legolvasottabb újságban. Sok levelet kapok privát email címemre. S látom, hogy igen sokan járnak hasonló "cipőben", de senki nem meri hallatni a hangját. Az ok, mindig ugyanaz: "elveszíthetem a gyerekeket", "nem fogok engedélyt kapni". A félelmek jogosak, mert valóban így működik a rendszer. S ha valaki már egyszer megégette magát, az megye közel a tűzhöz!

van, aki megteheti, van, aki nem

Megérkezett  az idézés a "tárgyalásra", a nagy fiam, mint "kiskorúak védelembe vételi és iskoláztatási támogatás felfüggesztésének ügye". Várható volt, hiszen  a drága Januárban úgy döntött, hogy nem megy iskolába, ez eltartott egy hónapig nála. Ez idő alatt húztam magammal doktornőtől, család és gyermekvédelmi kollégákhoz, pszichológushoz. Az iskolába kétszer mentem be, először érdeklődni, hogy mégis mi lehet a gond és ha ezt nem lehet s.o.s. orvosolni, akkor ideiglenesen magántanulói státuszt kérjek -amit, az igazgatónő azonnal, gondolkodás nélkül el is utasított. Másodszorra orvosi igazolást vittem és újra érdeklődtem, hogy milyen lehetőségem van a gyereket itthon, magántanulóként ellátni, nem akarom, hogy bármi gondja legyen, se neki, se nekem. Mindenki tudja, hogy nevelőanya vagyok és nem akarom, hogy kellemetlenségünk legyen - mind a három gyerekem összetörne, ha a jelenlegi családunkat elfújná a szél. Az igazgatónő nem volt bent az iskolában, a helyettessel tudtam beszélni -az igazolást is nála hagytam, - s kértem, ha van rá módja, küldje ki levélben mennyi hiányzása van a fiamnak. Az értesítéstől csak megjön az esze, vagy beszél, hogy mi a baja, vagy rájön jelenleg az a dolga, hogy iskolába járjon. Többet nem mentem, besűrűsödtek a hetek. Az osztályfőnök sűrűn telefonált, és az osztálytársai rendszeresen ellátogattak hozzánk, sokat beszélgettek és végre sikerült megtörniük a jeget. Krisz megnyílt! Sírt, potyogtak a könnyei, végre - gondoltam - valami reakció, érzelem, amit már nem tudott uralni, elzárni. Éreztem, ahogy facsarodik a szívem a fájdalomtól - láva a potyogó könnyeket,a kínt a szemeiben tükröződni-, de tudtam nem léphetek közbe és nem ölelhetem védelmezőn, szorosan a karjaimba -ahogy mindig is tettem-, most ezzel csak ártanék. Szembe kell néznie a démonjaival, és még nincs későn a segítségem kérnie. Nem volt rám szüksége! Ami nem baj, hiszen nem lehetek mindig mellette, hogy megoldjam a kisebb -nagyobb galibákat, neki kell megtalálnia a saját ösvényét, jellemét/személyiségének jelentőségét a nagyvilágba. Februárba újra elment az iskolába. Örültem neki! Visszatalált a "helyes" - kötelező - útra. Nem volt könnyű a visszailleszkedés, kevés tanár segítette a felzárkózásba.

Még mindig nem mondta el, mi volt az oka a hosszú pihenőnek! Nem sürgetem, van időnk, egyszer úgyis kiböki. Ráérek várni. Figyelem, ahogy siet reggelente a barátaival a megbeszélt találkozóra és onnan együtt mennek a pékségbe,s a suliba, bohóckodnak, szórakoznak.........de nem késnek el, pontosan érkeznek...vidáman. Minden szerdán hazafelé jövet beszalad  a családsegítőbe, jelentkezik a J.-néninél, akit tegez, mert klassz kolléga, "jó fej, laza" és lehet vele dumálni is. Nem lóg, és csak a leckeírásnál sumákol.

Szóval, elmentünk a tárgyalásra. Ismerősek a kolléganők, J.-néni és K.-néni fiatalok, jó fejek és ŐK valóban segíteni akarnak a gyerekeknek. Tudják, nem vagyok egy hanyag szülő, és azzal is tisztában vannak, hogy türelmem véges, a felnőttek hülyeségeit nem tudom tolerálni, hirtelen természetű vagyok. A gyerekek viszont a hátamon hasogathatják a gyújtóst, az se hozhat ki annyira a  sodromból, hogy bántanám őket. A fiamat nem lehet szóra bírni, nagyon passzív -a jelen korszakában, minden gyerek azt hiszi, hogy Ő a világmegváltó, most lázad és úgy gondolja, hogy rá a szabályok nem vonatkoznak, mert az aki megvalósítja a varázslatos elképzeléseit és a Világ jobb lesz tőle arra nem vonatkozhatnak a ma "béna" kötöttségek- K.-néni próbál szépen kérve, majd kissé fenyegetve, zsarolva információhoz jutni. Semmi reakció, dac, néma csend. De én már látom, hogy a zárkózottságának az oka, a feltüremkedő érzelmek ......... könnyeit nyeli, legszívesebben elbújna, elrohanna a Világ elől. Arcomra kiül az agresszió -még uralkodok magamon, de már nem sokáig, érzem, vége a türelmemnek, gyűlölöm a gyerekek szemében látni a fájdalmat - felállok, zsebkendőt adok a fiamnak, és rászólok K.nénire, hogy ezt a stílust be lehet fejezni - hiába uralkodtam a hangsúlyomon, nem sikerült palástolnom haragom. Belátta K.-néni is, hogy nem célravezető, amit csinál és nagy tapasztalatának köszönhetően, újabb ötlettel rukkolt elő. Hagytuk a fiam sírni, had jöjjön ki belőle, aminek ki kell jönnie, könnyebb lesz utána. Megnyugtattuk a drágámat, hogy nem szégyen és nem gyengeség a sírás, az egyik legőszintébb és legtisztább érzelmi reakció. Szégyenkezés nélkül hullathatta fájdalmának sós cseppjeit.

Addig K.-néni felolvasta az iskolaigazgató jegyzőkönyvét.

Ettől totál elszállt az agyam, már nem érdekelt, hogy hol vagyok és mi az elvárás felém, mint szülő felé. Nagy ívben tojtam a jól neveltségre és minden idetartozó illemszabályra. Hibába láttam J.-néni és K.-néni riadt arcát, a legkevésbé sem érdekelt, hogy hallják, jegyzőkönyvezik amit mondok, kiadtam magamból az éppen feltörni akaró véleményem. Azt írta a diri: "nem tudtak elérni, sem telefonon, sem személyesen, passzív voltam minden megkeresésre......és a gyerekem állítása szerint itthoni gondjaink vannak, azért nem ment iskolába" - Krisz nem beszél a dirivel, messzire kerüli, mert lekezelően és aljasan viselkedik a gyerekekkel. és minden gyerek ezt mondja róla. Gyűlölöm a hazugságot, a hamis vádakat, a rosszindulatot és ennek én most hangot adtam. Visszagondolva, megértem a riadt pillantásokat: "mit képzel ez magáról, mit hazudozik itt összevissza, lemeri írni a vádjait jegyzőkönyvbe???? nem baj, feljelentem, velem nem fog szórakozni senki. Ezzel kicsit lehiggadtam. De annyira nem, hogy találkozhassak a dirivel, mert kárt tettem volna  fizikai épségében. J.-néni fellapozta a határidő naplóját és jegyzőkönyvbe mondta, hogy az igazgatónő állítása nem a valóságnak megfelelő, hiszen a felmerülő gonddal azonnal a családsegítőhöz, orvoshoz és az iskolához fordultam - dátum szerint diktálta, mikor, hová mentem, mert tőle kértem a tanácsot, hogy melyik út a járható, mert a leggyorsabb megoldást kerestük. És hozzáfűzte, hogy az igazgatónő gondolkodás nélkül utasította el a gyermek magántanulói státuszára tett kérést. Fiamat letaglózta a dirinő hazug állítása. A könnyei elapadtak és döbbenet ült ki az arcára. Azonnal -védelmezőn- elkezdett beszélni, megnyílt és ömlött belőle a megalázottság. - anyának ezt vagy azt meg kell csinálnia, és ha nem tudja gyorsan, vagy nincs rá ideje, akkor az osztályfőnök engem b*szogat az egész osztály előtt leéget, stb. - és csak mondta a fájdalmát.

Forr bennem a düh, hogy bizonyos emberek mi mindent mernek megengedni maguknak, csak mert kinevezték őket egy pozícióra. Nem azért igazgató, mert kiérdemelte, azért lett kinevezve ideiglenesen, mert az Önkormányzat még nem pályáztatta meg az álláshelyet, bizony már hónapokkal ezelőtt ki kellett volna írni a pályázatot.

J.-néni megkért: ne jelentsd fel az igazgatót, nincs semmi értelme. hiszen csak a fiadnak okozol vele problémát. már csak ez az éve van itt, ne nehezítsd meg neki a dolgát.

Mi ebben a bosszantó? tudod, hogy neked van igazad, de hallgatnod kell, mert az egész tanárikar rászállna a gyerekre és megutáltatná vele nem csak az iskolát, de az életet is. Hiába tanítod becsületességre, és őszinteségre,s hiába a hangzatos "állj ki magadért és az igazadért" szlogen. Eltapossák még csirájában az ébredező gyermekeket.